Semmilyen ár nem drága, ha a repülőtéren „benézhetnek a takaró alá”
Nincs ésszerű üzleti oka annak, miért kell egy repülőtérnek feltétlenül állami tulajdonban lennie – véli Csillag István közgazdász. A kormány stratégiai okokat említ, amikor a visszavétellel kapcsolatos szándékait firtatják. Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter szerint „az ismét magyar tulajdonba került reptér nem csak a turizmus és az áruszállítás szempontjából fontos, ez legfőképpen szuverenitási kérdés.”
„Egy erős ország hazai tulajdonú reptérrel rendelkezik. A visszavásárlás a magyar szuverenitás újabb nagy győzelme”. Ilyen és ehhez hasonló győzelmi jelentésekkel kürtölte tele a kormány a sajtót azután, hogy a múlt héten aláírták a Budapest Airport Zrt. adásvételi szerződését. Több éves tárgyalássorozat után 3,1 milliárd euróért újra a magyar állam többségi tulajdonába került a repülőteret üzemeltető Budapest Airport. Ehhez jön még a korábban felvett, 1,44 milliárd eurónyi meghosszabbított hitel. A megállapodás szerint vételárarányosan a Magyar Állam 80 százalékos tulajdonrészt szerez a cégben, a francia társbefektető VINCI pedig 20 százalékot. A kormány nem akarja azt állítani magáról, hogy képes repülőteret működtetni, ezért van szükség olyan partnerre, amely tudja üzemeltetni a létesítményt, de a magyarok stratégiai irányítása mellett – mondta Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter.
A repülőtér megszerzése már az első Orbán-kormány idején is fontos ügy volt. 2001-ben az akkor épp kanadai üzemeltető céget fúrták különböző módszerekkel, Gansperger Gyula akkori vezérigazgató segédletével. A kérdés azonban már akkor is az volt, miért kell egy repülőtérnek feltétlenül állami tulajdonban vagy magyarországi tulajdonosok ellenőrzése alatt állnia. Összehasonlító tanulmányok készültek arról, más országokban milyen tulajdonviszonyok között működik a repülőtér. Ezekből az derült ki, hogy a tulajdonos lehet egy város, vagyis az önkormányzat vagy vegyesen, a kettő együtt, és persze lehet magántulajdonban is – idézi az évtizedekre visszanyúló előzményeket Csillag István.
A gazdasági szakember határozottan állítja, nincs ésszerű üzleti oka annak, hogy vajon miért kell egy repülőtérnek feltétlenül állami tulajdonban lennie. Feltéve, ha ez valóban üzleti kérdés. De egyre inkább az derül ki, hogy a Budapest Airport megszerzése nem értelmezhető a szokásos üzleti logika alapján. A volt miniszter szerint sokkal inkább a stratégia lehet a középpontban, vagyis annak meghatározása, hogy elsősorban polgári vagy katonai célokra használják. A közgazdász a másik célt abban látja, hogy milyen csoport akar innen járadék jellegű jövedelmet szerezni. Ez azt jelenti, hogy egy adott területre időszakos járadék fizetése mellett engedik be azt, aki ott üzletet, cateringet, bármilyen más szolgáltatást végez. Ez szinte „örök időkig” biztosítja a korlátlanul emelhető járadékot. Csillag megítélése szerint ez a két cél vetélkedik most. Ezek mellett – még homályosan – feltűnik egy harmadik is, egy közel-keleti befektető is, ami összeköthető a mostanában előtűnő, úgyszintén közel-keleti tőkéből megvalósuló óriási luxus lakónegyed építésével. Mindkettő mögött felsejlik egy még bizonyíthatatlan, de lehetséges szál, a pénzmosás.
A kormány által hangoztatott szuverenitási kérdésnek csak akkor lenne katonai, politikai stratégiai jelentősége, ha az ország nem tagja valamely szövetségi rendszernek. Abban az esetben ugyanis valóban jó, ha maga ellenőrzi például a saját támaszpontját – teszi hozzá Csillag.
Az, hogy ki száll le vagy fel, és mit szállít, a résidők kiosztásakor alakul ki. A résidő azt jelenti, hogyan lehet gazdálkodni a gépek rendelkezésére álló kapacitással, a le- és felszálló pályákkal, a repülőtéren meglévő parkoló területekkel. Ezek alapján határozzák meg például a menetrendet és az útvonalat. Normális esetben ennek alapja a kereslet-kínálat, mert nem bővíthetők korlátlanul a résidők, ha nem bővül az igénybe vehető terület. Az tehát hogy adott esetben milyen gép szállhat le, milyen célból és hogy léphet be a légtérbe, stratégiai, katonai kérdés akkor is, ha nem tudunk róla. Ebben az esetben nem csak a kereslet-kínálat, hanem szuverenitási kérdések is szerepet játszanak.
Visszatérve a korábban már említett járadék jövedelemre, azt a megosztás szempontjából érdemes vizsgálni. Csillag ezzel összefüggésben emlékeztet a Vodafone megvételére. Visszatekintve az az üzlet – ha elvonjuk a díszleteket meg a paravánt – szinte kizárólag állami pénzből valósult meg. A felét kifejezetten egy állami cég vásárolta meg, a másik fél felvett kölcsönét is állami bank adta és a kölcsön garanciáját is az állam bocsátotta rendelkezésre, vagyis az adófizetők pénzén más gazdagodik. Gyanítható, hogy ha ez egyszer már bevált, megismételhető más üzletnél is.
És azonnal felmerül egy harmadik elem. Az utóbbi időben felröppent, hogy a Vodafone megszerzésére azért (is) volt szükség, hogy egyúttal a személyes adatok, tehát az információforgalom állami ellenőrzését is learassa az Orbán-kormány.
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a repülőtéren lehetőség van annak vizsgálatára, hogy kik utaznak, hova, hányszor, milyen célból, hiszen a jegyellenőrzés erre tökéletesen alkalmas. Így azonnal ott vagyunk az állami biztonság és szuverenitás kategóriájánál, az emberek mindennapi életébe történő beavatkozásnál. Arra pedig bármilyen ár jó lehet, ha az ellenőrzést ki lehet terjeszteni a „takaró alá” is.
