Szükség van ma is a választási értesítőre?
Milliárdokba kerül az a levelezés, amelyben a hatóságok értesítik a választásra jogosultakat, hogy tudnak róluk, nyilvántartásba kerültek, és közlik velük, azon a bizonyos szavazási napon hol adhatják majd le a voksukat. 2024-ben nem lehetne mindezt olcsóbban, okosabban, a kor technikai színvonalán megoldani? Választási szakértőkkel beszélgettünk.
„Történelmi hagyományai vannak a választási névjegyzékbe való felvétel máig élő gyakorlatának” – mondta Tóth Zoltán, közigazgatási szakember, aki a választási eljárások, a törvényességi ellenőrzés és a népesség-nyilvántartás területén szerezte közigazgatási tapasztalatait. Hozzátette: a választási névjegyzékbe szóló felvételről küldött értesítők elkészítését még az 1848-as 5. számú törvény írta elő, és tette akkoriban a pedagógusok számára kötelező „szorgalmi feladattá”.
A tanároknak minden településen helyben kellett összeírniuk azokat a lakosokat, akiknek az akkor érvényes törvény szerint választójoguk volt. „Természetesen változik a világ, de ez a gyakorlat számos ok miatt máig fennmaradt” – folytatta a választási szakértő. Elmondta, 1867-től, a kiegyezés után, Magyarországon nagyon nagy gondot fordítottak arra, hogy minden négy évben elkészüljön egy pontos választói névjegyzék. Abban a korban az érvényes választási törvény nagyon bonyolult módon szabályozta a polgárok választójogát. Egyrészt a befizetett vagyonadó mértékéhez, másrészt kulturális, műveltségi cenzushoz is kötötték a választói jogosultságot, amit csak írni-olvasni tudó állampolgároknak adtak meg. Azokban az években társadalmi státusz kérdése is volt a voksolás joga, a nemeseknek automatikusan járt a választójog, míg a nem nemesek csak alkalmanként kerülhettek fel a névjegyzékre. Gyakorlatilag száz éven keresztül ez volt a magyarországi rend.
Az első lényeges változás a második világháború után következett be, amikor már nem a társadalmi státusz, vagy valamiféle cenzus miatt kellett pontos névjegyzéket készíteni, sokkal kézenfekvőbb oka volt: az óriási emberveszteség után fel kellett mérni, kik és hányan maradtak életben a férfi korosztályokból.
Később 1975 jelentett újabb fordulópontot. Akkor vezették be Magyarországon a népesség-nyilvántartást, amit „gyakorlati terepnek” tekintett a kormány, azért csináltatott minden választásra új névjegyzéket, mert bizonyítani akarta a számitógépes nyilvántartások létjogosultságát. A másik ilyen bizonyítási kényszer a sorkatonai kötelező szolgálathoz kötődött, a népesség-nyilvántartás adataira épült ez is.
Egy újabb fordulópontot jelentett a határon túli magyarok, illetve a külföldön dolgozó állampolgárok szavazási jogának biztosítása. Ehhez is szükség van valamiféle napra kész nyilvántartásra, hiszen ezeknek az embereknek nincs Magyarországon nyilvántartott lakóhelyük, az ő esetükben nem lehet automatikusan elkészíteni a névjegyzéket. „Mindig vannak olyan humánpolitikai ügyek, elhalálozások, amelyek indokolttá teszik a folyamatos nyilvántartást, a naprakész értesítéseket. Ez valóban rengeteg pénzbe kerül” – szögezte le Tóth Zoltán.
Nem lehetne a modern választások idején korszerűsíteni ezeket a hagyományos értesítési módszereket? Ezt már Stumpf Péter Bencétől, a Szegedi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karának oktatójától kérdeztük. „Szerintem a hazai választási szisztéma ismeretében még mindig ez a legjobb módszer a lakosság tájékoztatására” – mondta. Választási szakértőként úgy látja, szükség van arra, hogy legyen egy megbízható módja annak, hogy az állam el tudjon érni minden választásra jogosultat, és tájékoztatni tudja a polgárait a teendőikről, ha azok az urnákhoz akarnak járulni.
A szavazás időpontjáról, a helyszínéről persze lehetne, mondjuk, az ügyfélkapun keresztül is tájékoztatást adni, de hazánkban még nem mindenki használja ezt a kommunikációs lehetőséget. Ahhoz, hogy mindenkihez el lehessen jutni, ma még nem lehet kikapcsolni a láncolatból a postát. Természetesen nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az emberek egy része jelezhesse a hatóságnak, hogy csak elektronikus úton szeretne tájékozódni, nem kéri a leveleket, de érdemi megtakarítást ez sem jelentene az általános költségekhez képest. Az értesítések ára a választási eljárás egyéb technikai kiadásához mérten szerinte elhanyagolható. „Az, hogy mindenki a lehető legmegbízhatóbb módon értesüljön a tennivalóiról, megér ennyit” – vélte.
Volna-e más módszer is? A külföldi gyakorlatok sem adhatnak ehhez semmiféle támpontot, hiszen a választási szabályok minden országban különbözőek. Van, ahol magának a választónak kell jeleznie, hogy részt akar venni a választási folyamatban, másutt mindenki számára kötelezővé teszik, és ezért nincs szükség névjegyzékre. „Magyarországon sokat segít, hogy van központi lakcím nyilvántartás, és csak azoknak kell külön regisztrálniuk, akik nem rendelkeznek hazai lakcímmel.”
Most a helyhatósági és az EP választás egy napra került, ez kissé bonyolítja a helyzetet. Csak azoknak az uniós állampolgároknak kell regisztráltatniuk magukat, akik nem otthon, az anyaországukban akarnak a parlamenti tagokra voksolni. Szavazhatnak nálunk is, de ebben az esetben a magyarországi pártok valamelyikét kell majd támogatniuk. A logisztikát bonyolítja, hogy különböző jogi helyzetben lévő embereknek kell majd dönteniük a szavazóhelyiségekben. „Bízom benne, hogy ez nem okoz majd felfordulást, mert a választási irodák erre időben fel tudnak készülni. Azokat az itt élő külföldieket érheti majd csak meglepetés a fülkébe lépés előtt, akik nem jelezték előre, hogy nálunk akarnak az EP tagjaira szavazni. Nekik is automatikusan jár, hogy a helyi önkormányzati képviselőkről állást foglaljanak, a saját településük sorsáról dönthessenek, de a nekik kiküldött értesítésből nem mindig derül majd ki minden teendőjük” – mondta befejezésül Stumpf Péter Bence.
