Teszt és lélek

Kétségbeesett ismerősöm hívott fel, a férje három hete küszködik valami nyavalyával, és most már a sorsra van bízva, hogy meggyógyul-e belőle, vagy sem. 

Azzal kezdődött, hogy kicsit kapart a torka, és délutánonként hőemelkedése volt. Azt gondolta, megfázott, majd meggyógyul. Ehelyett – a beszedett C-vitamin, D vitamin és egyéb, megfázásra való gyógyszer ellenére -– a délutáni hőemelkedések 38 Celsius fokon felüli lázba csaptak át. Aztán jöttek a délelőtti gyengeségek, és továbbra is a 38 Celsius fokos láz feletti délutánok. Miután a közben megvadult Covid vírus vad táncba kezdett, a legrosszabbra gondoltak.

Becsületes, és a kormány intézkedéseiben bízó, valamint hosszú évtizedek óta tb-t fizető állampolgárként, fölhívták a körzeti orvosukat, aki azzal hajtotta el őket, hogy írjanak emailt neki a panaszokról. Megtették. Az orvos másnap visszaírt, majd akkor jelentkezzenek újra, ha komolyabb panaszuk lesz. Persze, akkor is csak emailben.

Ismerősöm dolgozni ment, beteg hozzátartozója  betegállományba, és egyelőre önkéntes otthoni karanténba vonult. Egy hét után újra írt a háziorvosnak, hogy egyre gyengébb, köhög is, és talán már kellene valamit csinálni. Ha szépen kérhetne egy tesztet. Annál is inkább, mert a párja pedagógus, nap mint nap bejár az iskolába, hatodikos kislányukról már nem is beszélve.

A körzeti visszaírt, jó, megrendeli a tesztet. Ez egy hete volt, de a tesztelők azóta se jöttek, ahogy a láza és a köhögése sem múlt el a betegnek.

Újra írtak a körzeti orvosnak, megírták, hogy mi a beteg jelenlegi állapota, feltettek neki néhány kérdést is ezzel kapcsolatban, és úgy gondolják, mivel lehet, hogy nem is Covid-fertőzés, jó lenne személyesen találkozni az orvossal. Egy nap múlva az orvos visszaírt. A kérdéseikre ugyan nem kaptak választ, de három szót igen, megerősíti a tesztelés igényét. Arról se szólt egy szót sem, hogy rendelésre mehetnének-e, vagy sem. Ebből arra következtettek, lehet, hogy nem is az orvos válaszolt.

Mivel kezdtek komolyabban aggódni, és mivel a délutáni láz továbbra sem csillapodott, úgy döntöttek, kerül, amibe kerül, elmennek egy magánrendelőbe. Amúgy, csak arra, hogy egy belgyógyászati szakrendelésen részt vehessen a beteg férj, cirka 30 ezer forintot kell rászánnia.  Előszedték a nem létező „párnacihából” a nem létező pénzüket, összekaparták, amijük volt, és a tettek mezejére léptek, fölhívtak egy magánrendelőt.

Ho-hó! Nem oda Buda! Magánrendelőbe is csak negatív Covid-teszt birtokában lehet menni, kapták az új felvilágosítást.

Miután a körzeti orvos által megrendelt tesztelőkre még mindig hiába vártak, úgy döntöttek, most már több is veszett Mohácsnál, kihívnak egy magántesztelőt. Ez cirka plusz 25 ezer forint. De legalább két nap alatt meglesz, és végre megtudja, hogy covidos-e vagy sem. Ha igen, az nem túl szívderítő, de ha nem, akkor végre talán eljuthat egy orvoshoz, aki megmondja, hogy mi a baja, mitől lázas, mitől köhög immár majd’ egy hónapja. Lehetne ez happy end is, különösen, ha végre meggyógyítják a férjet. Akkor mégis, miért is nem érzem annak?

Ez a család – amikor szóba kerül –, azt mondja, ők a középosztályhoz tartoznak. Ha Lázár János mércéjével mérjük – mindenki annyit ér, amennyije van –, bizony, az alsó középosztály felső részéhez. Ha a férj komoly betegséggel küzd, akkor nagyon gyorsan lejjebb csúszhatnak azon az átkozott társadalmi ranglétrán, amelynek a teteje arannyal borított ugyan, az alsó fokok azonban már meglehetősen korhadtak.

A jegybank becslése szerint, Magyarországon a készpénz-megtakarítás 4000 milliárd forint, tehát a 10 ezer forintosok 25 százaléka, a 20 ezer forintosok 65 százaléka megtakarítási célokat szolgál, mondhatni, hogy a „párnacihába kerül”, és tartalékként tekint rá a lakosság – mondta Kandrács Csaba, a  Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Én nem tudom, kinek a párnacihájába nézett utoljára bele az MNB alelnöke, gyanítom, hogy nem azokéba, akik anyagi és lelki kálváriát járnak egy Covid-tesztért.

Azt is elhiszem, hogy már napi 12-13 ezer koronavírusteszt-megrendelést kap a mentőszolgálat, ami nem kevés. Minden tisztelet azért a munkáért, amit végeznek. Csak azt nem tudom, eleve miért kellett az ő nyakukba varrni ezt a munkát, amikor egészségügyi szakértők sokasága – igaz, nem a kormány kebelbarátai – mondták, hogy ez nem lesz jó. Mert elvonja őket a valódi mentős munkától, például attól, hogy szívinfarktusos vagy más, komoly vészhelyzetben levő betegekhez mehessenek, vagy épp egy balesethez.

A nem kebelbarátok ehelyett azt tanácsolták, tesztelő sátrakat kellene fölállítani országszerte, ahová az emberek odamehetnek tesztet csináltatni, de ezt a kormánynak nem volt érkezése megcsinálni még a három-négy hónapos nyári „kegyelmi idő” alatt sem, amikor a koronavírus időszakosan visszavonta a karmait. Igaz, a tesztelést végzőket a kormánynak kellett volna fizetni, és nem az emberek fizettek volna a magán tesztelő cégeknek, ha már más kiutat nem látnak a csapdahelyzetükből.

Ja, és ha felállítják a tesztelő sátrakat, akkor nem kellett volna egyetemi hallgatókat is bevonni a járvány elleni védekezésbe, ráadásul még állítólag külföldieket is. És van még valami, amit nem értek, ha áprilisban 1 millió teszt érkezett, és még 2 millió jött később Magyarországra, ahogy azt akkor Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a parlamentben elmondta, miért kellett egy ellenzéki pártnak kiperelnie, és novemberre megkapnia a választ, hogy hová is lettek azok. Menczer Tamás, a Külgazdasági és Külügyminisztérium tájékoztatásért és Magyarország nemzetközi megjelenítéséért felelős államtitkára ugyanis mindenkit biztosított róla, hogy egyenesen az Állami Egészségügyi Ellátó Központnak adták át az utolsó darabig.

Még jó, hogy a tesztek egyenes úton jártak!