Erős Antónia: remélem, nagy távolság van még előttem

HírKlikk 2016. szeptember 25. 10:05 2016. szept. 25. 10:05

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári Katalin
Fotó: Gordon Eszter
Szerintem nem tudja, hogy milyen szép, milyen okos, milyen megnyerő. Vagy ha tudja is, nem foglalkozik vele. Nincs rajongói oldala, se klubja. Ha lenne, az egyes számú tagkönyv az enyém lenne. Nem szerepel botrányokkal bulvárlapok címlapjain. Ritkán jelenik meg fogadásokon, celeb rendezvényeken. Csak, ha nagyon muszáj. Két gyermekes anyuka, aki békés, szép házasságban él. A szigetvári teherautósofőr és óvónő lánya, álruhás királynő, aki féltve őrzi méltóságát. S amennyire szemérmes a családi életét illetően, olyan kitárulkozó, ha cukorbetegségéről van szó, hogy ezzel is segítsen más embereken. Nem csak arca az Egy Csepp Figyelem alapítványnak, hanem életre hívója és szorgalmas munkatársa is. Aki azt hiszi, csak abból áll a munkája, hogy esténként szép ruhában elmondja a híreket, az téved. Antónia nem egyszerű bemondónő. Végigjárta a híradózás minden stációját. Bármikor kiküldhető terepre. Talán ettől hiteles. Meg különben is az. Majd kiderül, hogy egy vázát hogyan álmodott mikrofonná.

Szegvári Katalin: Milyen emlékeid vannak, amelyek befolyásoltak abban, hogy televíziósnak állj?

Erős Antónia: Sokáig eszembe sem jutott, hogy tévés legyek. Illetve....arra emlékszem, hogy volt egy hosszú váza otthon, amibe apu a jegygyűrűjét tette, hogy le ne szakítsa az ujját a platón. Ezt a vázát használtam mikrofonnak. Papírlapokat raktam magam elé, és felolvastam valamit. Ez az egyetlen emlékem, ami arra utal, hogy 3-4 éves koromban játékból televízióztam. Most, hogy kérdezed, Ipper Pál és Takács Marika arca ugrik be a gyerekkori tévénézésből. Ezen kívül soha nem merült fel, hogy televízióban szeretnék dolgozni, mert egy szigetvári kislánynak ez elérhetetlen álom volt. Ezek szerint egészen pici koromban sem kergettem álmokat. Tanárnő akartam lenni. Éppen ezért otthon is nagyon sokat játszottuk, hogy én vagyok a tanár néni, és tanítottam a többieket.

- Milyen anyagi körülmények között éltetek?

- Úgy éltünk, mint egy átlagos család a hetvenes években. Sorházi lakás, kis kerttel. Négyéves voltam, amikor az első autónkat megvettük. Emlékszem, hálóingben rohantam ki hajnalban az utcára, amikor apu megérkezett az új, piros Skodával. Kétévente mentünk nyaralni SZOT beutalóval a DÉDÁSZ üdülőbe. Nagyon, nagyon jó hangulatú nyaralások voltak a Balatonon, teljes ellátással.

- Külföldön mikor voltál először?

- 18 éves lehettem, amikor Jugoszláviába, Eszékre mentünk megvenni a ballagási nyakláncomat.

- Jártatok Budapestre?

- Nem-igen. Nagyon sokat kirándultunk, főleg amikor már megvolt az autónk, UP 2571, ez volt a rendszáma, de nem Budapestre. Szinte minden hétvégén jártuk a környéket.

Szigetvár a világ közepe. Azt mondja Antónia, hogy ha nem találta volna meg a tévé, most is ott élne. Tanítana, és az is boldoggá tenné. Nem utolsó szempont, hogy édesanyja és a nővére közelében lehetne. Már megvolt a tanítói állása, amikor fordulatot vett az élete.

-'93-ban kaptam meg a diplomámat és az állásajánlatomat a Szigetvári Általános Iskolába, ám az utolsó vizsgák környékén, a főiskolán szólt az egyik tanárnőm, hogy a helyi tévébe keresnek riportereket. Úgy gondolta, lenne értelme megpróbálnom. Gondoltam, túl nagy kockázatot nem vállalok, legalább megnézem, hogy mi az. Arra is emlékszem, hogy a két legjobb barátnőm kísért el. Szépen felöltöztünk, és elindultunk az ismeretlenbe. A beszélgetésre csak én mentem be, ők a folyosón vártak. Ketten voltak a stúdióban, a televízió vezetője, meg a felelős szerkesztő. Nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, mindenesetre a végén azt mondták, hogy kezdő riportereket keresnek, és akár holnap kezdhetek. Ez volt mondjuk júliusban, és mondtam, hogy szeretnék nyaralni, majd szeptemberben visszajövök. Hazamentem, anyuéknak elmondtam, hogy mégsem költözöm haza, hanem maradnék Kaposváron, és tévéznék. Ne emlékszem a reakcióra, de nyilván azt mondták, hogy te tudod. Mindenesetre jobb fizetést ajánlottak, mint amennyit tanítóként kerestem volna. Szeptembertől el kezdtem a munkát a Kaposvári Városi TV- nél. Innen jelentkeztem az ELTE posztgraduális média szakára. Az egyik munkatársam javasolta, hogy felvételizzek. Az ELTE-re úgy jártam, hogy havonta egy hetet voltam Pesten. Akkor kellett nekem megszokni a tömegközlekedést, a nagyvárosi létet.

- Rémes volt?

- Annyira nem. Egy pesti, főiskolai barátnőm, akinél laktam is, segített eligazodni. Pestszentlőrincről nem volt egyszerű bemenni a belvárosba tanulni, meg bulizni. Ám 23 évesen ez inkább kaland volt, mint teher.

Antónia harcolni is tud, ha kell, ám egy betegség mindent felülír. Újra kell tervezni az életet. Két cukorbeteg beszélget.

- Pár hónap alatt nagyon lefogytam, gyenge voltam, a végül már nem tudtam felkelni. Állandóan szomjas voltam. Influenza, vírus, gondoltam. Nem foglalkoztam vele, csak amikor már szinte mozdulni nem tudtam. Akkor már 46 kilós lehettem. Közben zajlott körülöttem az élet. Apu nagyon beteg lett. Voltak olyan időszakai, amikor látszott, hogy nem nagyon tudja, mi történik körülötte. Elment valahova, nem tudta megmondani hol járt. Nekünk akkor azt mondták, hogy korai agysorvadás. A hatvanas éveiben halt meg. Ez idő tájt pereskedtünk a tévével. A munkatársi gárda szerette volna megbuktatni a kaposvári tévé vezetőségét. Úgy éreztük, hogy semmi nem úgy megy, ahogy kellene, ráadásul azt gyanítottuk, hogy eltűntek pénzek. Tele voltunk indulattal, dühvel. Huszonévesen az embernek elég erős az igazságérzete. Természetesen elbuktuk a pert. Nem lett belőle semmi. Talán még ma is vannak ott olyan vezetők, akik érintettek voltak a kétes ügyekben.

- Úgy érzed, hogy a sok idegeskedés hozzájárulhatott a betegségedhez?

- Hozzájárulhatott, igen, bár ezt akkor nem így éreztem, mert azért én éltem a huszonévesek gondtalan életét.

- Ugye nagyon fegyelmezett vagy? Ez látszik a képernyőn.

- Igen.

- Kiskorodban is?

- Azt mondja az anyu, hogy jó gyerek voltam, illemtudó, kötelességtudó. Ám volt egy nagy hullám a kapcsolatunkban. 16-17 éves koromban semmit nem tudtunk kezdeni egymással. Nagy veszekedések voltak. Tanulj, ne akarj korán férjhez menni, mert akkor nem lesz továbbtanulás. Ezek volt a visszatérő témák. Egyébként akkoriban hosszú kapcsolatban éltem, tehát nem arról volt szó, hogy összevissza csapongtam. Ám anyu rettegett attól, hogy megborul az életem.

- Ez az anyák dolga. Te is megkapod majd az élettől.

- Biztos vagyok benne. Pedig én nagyon úgy készülök, hogy őszinte maradjon a kapcsolatom a gyerekeimmel. Sajnos én olykor füllentettem, hogy kíméljem anyukámat. Nem jobb tudni, hogy nem ifjúsági táborban van a gyerek, hanem elment a barátnőjével a Balatonra?

- Ilyeneket füllentettél?

- Simán.

- De aztán megint egymásra találtatok.

- Hát persze. Tudomásul vettem a köztünk lévő különbségeket. Ő nálam is higgadtabb, konzervatív gondolkodású, de nem maradi. Komoly, szigorú elvei vannak, amikhez egész életében tartja magát, ám mára megértette, hogy én más vagyok. Annak ellenére, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra.

Mindjárt kiderül, hogy a mama aggódása azért nem volt teljesen alaptalan.

- Harmadikban majdnem megbuktam. Érettségi után a pécsi tanárképzőre jelentkeztem, de nem vettek fel. Hiába volt majdnem maximális a felvételi pontszámom, a harmadikos rossz bizonyítványom lerontotta az átlagomat.

- Nem is tudlak elképzelni kis lázadónak.

- Pedig ez így volt. A nem tanulás is a lázadás része volt. Aztán persze a következő felvételim sikerült. Diplomát kaptam. Tévéztem. Jól alakult az életem, mígnem beteg lettem.

- Hogy derült ki a cukorbetegséged?

- Hiába jártam én sokféle szakorvoshoz, de senki nem tudta megmondani, hogy mi a bajom. Csináltak mindenféle vizsgálatot, de mindenki csak a saját szakterületére koncentrált. Az áttörés akkor következett be, amikor eljutottam egy idős háziorvoshoz, aki rám nézett, és csinált egy gyorstesztet, majd felhívta a kórházat, hogy küldene egy diabeteszest. Ez volt az egyetlen félmondat, amit elcsíptem. Gondoltam magamban, talán nem is jól értettem. Amikor hazaértem, elszakadt a cérna. Elkezdtem zokogni, azt gondoltam, mindennek vége, én nyilván injekciózni fogom magam életem végéig. Ezt egyébként nem tudom honnan szedtem, mert én addig a cukorbetegségről szinte semmit nem tudtam azon kívül, hogy a nagymamám idős korában naponta beleszúrt valamit a combjába. Összeomlottam. Ám amikor bekerültem a kórházban, hamar megkönnyebbültem. Nekem megváltás volt, amikor elkezdték beadni az inzulint, mert az éhgyomri cukrom akkor már 24 volt, evés után pedig 30 fölé ment. Egy hét alatt helyrehoztak.

- Amikor beadták az első inzulint az nyilván nagy attak volt.

- Arra nem emlékszem. Én sosem féltem a tűszúrástól. És azóta sem félek se a szúrástól, se a betegségtől. Annyira megtanultam vele élni, hogy amikor azt mondják, lehetne csökkenteni az inzulin adagot, az sem érdekel. Három helyett kettő? És akkor mi van? Dupla vagy semmi. Vagy adok, vagy nem adok. Nekem azt intézzék el, hogy holnaptól úgy éljek, mint huszonöt éve! A kuruzslók is kíméljenek! Szép számmal kapok mindenféle alternatív kezelési ajánlatot, de nem foglalkozom velük. Maradok a bevált módszernél. A szúrások már egyáltalán nem billentenek ki. Megtanultam, hogy mit lehet, mit nem. Betartom a szabályokat. Mondták, nem szabad alkoholt inni. Picit lehetne, de azt mondtam, dupla vagy semmi. A semmi mellett döntöttem. Így lettem sofőr, aki a bulikból hazaviszi a barátokat. Megtanultam elengedni magam alkohol nélkül is. Amikor megtudtam, hogy szülhetek, végleg megnyugodtam.

- Amikor először beszéltél a nyilvánosság előtt a cukorbetegségedről, óvtalak téged, mondván, félő, hogy a bulvárvilágban visszaélnek majd a nyíltságoddal. Én most bocsánatot kérek, mert igazad volt. Sokat segítettél vele, például nekem is, aki addig titkoltam, szégyelltem a magam baját.

- Cukorbetegséggel nem lehet címlapra kerülni csak egyszer, mert az ember nem lehet mindennap cukorbeteg. A magánéletem többi része meg valóban tabu. Egyszer megmutattam a gyerekeimet, de többször nem szeretném őket fotózással vegzálni. Megbeszéltük a férjemmel, hogy az ikrek nem lesznek bazári majmok. Volt a bulvárnak néhány béna próbálkozása velem, például, hogy válunk, de gyorsan leszereltem a kíváncsiskodókat. Nem ülök fel semmilyen provokációnak. A férjem pedig egyáltalán nem akar az újságokban szerepelni. A gyerekek fotózásának is jópofa története van. A Story akkori főszerkesztőjével, Ómolnár Miklóssal korrekt módon meg tudtunk állapodni abban, hogy a gyerekeket csak náluk, egyszer megmutatjuk. Elmentünk egy szállodába, megcsináltuk a fotósorozatot, cserébe pedig kértem az Egy csepp alapítványnak két évre elegendő hirdetési felületet, mert erre nem volt pénzünk.

- Szép árukapcsolás.

- Azóta sincs pénzünk hirdetésekre.

- Az alapítványban társadalmi munkában dolgozol.

- Persze, és nemcsak én.

- Nemcsak az arca vagy az alapítványnak, hanem melózol, mindenhova elmész, ahova hívnak.

- Az alapítvány ötlete barátokkal közösen gondolkodva született meg. Az egyik legjobb barátunk, aki egyébként komoly üzletember, adott egymillió forintot, hogy 2005-ben el tudjunk indulni. És most is jórészt baráti segítséggel, társadalmi munkában dolgozunk, részben olyanok, akik a hivatásuk mellett vállalják ezt a "második" munkahelyet.

A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben