Hajós András: akkor szállok át a gályát húzni, amikor én akarom

Egyszer csak feltűnt a képernyőn, és úgy éreztük, régi ismerősünk. Még akkor is, ha mindennel és mindenkivel tisztes távolságot tart. Magát is képes kívülről látni. Mintha kicsit idézőjelben lenne minden. Még az idézőjel is. Kivéve, ha gyereket mentorál és zsűriz. Akkor sem gügyög, nem halmozza a dicsérő jelzőket. Csak a szeme csillog másként, mint ahogy megszoktuk. Hiteles, szuverén ember. Milliókról is hajlandó lemondani, ha úgy érzi, veszélyben a függetlensége. Nem hagyja magát sehova besorolni. S ha ezt mások teszik, azonnal kibújik a skatulyából. Ha valami bántja az igazságérzetét, kimondja. Még akkor is, ha ezzel kiborítja a hozzá hasonló világnézetűeket. Vállalja magát, a tévedéseivel együtt. Van valami szürreális keserűség a humorában, akár az életünkben. Amikor megérezte, hogy el kezdett celebesedni, dobbantott. Azt mondja, sokba került, de megérte.

Szegvári Katalin: Az érdekelne, hogy mielőtt képernyős lett volna, mit nézett a kereskedelmi tévékben? Egyáltalán mit gondolt róluk?

Hajós András: Nem vettem észre, hogy kereskedelmi tévé van, ahogy szerintem nagyon sokan így voltak vele. Mindig abból próbálok kiindulni, miközben nyilván nem árulok el titkot, aki engem ismer az tudja, hogy nekem is vannak vívódásaim, hogy a tévé végeredményben egy berendezés, egy eszköz, ami benn van az emberek otthonában, amibe bele lehet beszélni. Nem más, mint a telefon, a rádió, csak kép is van hozzá. Az a kommunikációs csatorna, ahol én emberekhez beszélhetek végeredményben mindegy, hogy mivel van felcímkézve. Egy ilyen csatornán keresztül sohasem tilos értelmes dolgot mondani. Tehát mindig a "rajtam is múlik" oldalról nézem a médiumot. Hegyi Gyuri barátom mondta egyszer, amikor már nagyon sokat vívódtam, mert rémes műsor volt azon a csatornán, ahol én is szerepeltem, hogy menjél be oda légy szíves, és ha te jó vagy és tehetséges vagy, akkor az adott műsor adott 12 perce, vagy 32 perce olyan lesz, amilyenné te akarod tenni. Ezt a feladatot adta nekem, és ez nagyon elgondolkodtatott. Való igaz, ha nem szorítanak pisztolyt az ember homlokához, márpedig nem teszik, inkább borítékkal, fizetéssel kecsegtetnek, akkor sok minden múlik rajta. Mindig ezen a határmezsgyén próbáltam mozogni. Gyerekként családtól függően tájékoztatták az embert a szülei, hogy a tévézésen kívül van még olvasás, meg színházba járás. A tévét fantasztikus izgalmas dolognak tartottam. Abból tájékozódtunk a világról, és nekem nem tűnt fel, hogy a kereskedelmi tévé valami más dolog lenne. Csak színesebb lett, gyorsabb lett, izgalmasabb lett, mint az MTV. Ennek én örültem.

- Mi az imponáló hűvös kívülállás, amit minden szereplésekor érzékelek?

- A szellemi kamaszkorom elmúlásával a megmutatkozás vágya, az ágyéki alapú izgalmi exhibicionizmus kiveszett belőlem. Amikor bennem volt, fényévnyi távolságban voltam a tévés szerepléstől. Pedig a mai modern médiában húszévesen kell befutni. De akkor én egyetemre jártam, dolgoztam...

- Rakodómunkás is volt...

- És közben borzasztóan idegesített, hogy mindenkit felvesznek az egyetemre, csak engem nem...

- Többször jelentkezett a jogi egyetemre. Nagyon akart jogász lenni?

- Dehogy akartam! Valami Olga néni egyszer egy vendégségben azt mondta, hogy de nagy dumás ez a gyerek, menjen a jogra! Erre úgy ráharaptam, mert ezzel be tudtam tömni a felnőttek száját, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és mindenki békén hagyott. Azt mégsem mondhattam, hogy Jean Gabin leszek vagy Latabár Kálmán. Nem jogi könyveket olvastam, hanem ugráltam, énekeltem, meg kardoztam, meg regényt írtam, meg dalokat fabrikáltam. Szóval amióta az eszemet tudom, mindenegyes önfeledt pillanatom arrafelé tolt, amivé most lettem.

- Az agykutató papa és az ugyancsak tudományos kutató édesanya mit szóltak a fiúk ambícióihoz?

- Én nagyon szeretetteljes és fegyelmezett légkörben nőttem fel. Olykor megdöbbenek, amikor a gyerekeim nemet mondanak nekem, de ez hagyján, mert az is előfordul, hogy rám csapják az ajtót és kioktatnak. Ehhez képest én huszonegynéhány évesen, erős orcapírral mertem kinyögni az első ellenkezésemet az anyámnak, holott nem lánccal vert, ha el akart érni valamit. Mégis fegyelmet tudott teremteni a családban. Ma is nagy a tekintélyük előttem. Apám 78 éves, anyám pedig 74. Hál'Istennek jól vannak. Anyám fákat tép ki a kertjében és sziklákat hegyez, az ő neurózisa mozgásalapú, apám inkább csak ül, de nagyon okosan ül. Ilyen szempontból végtelen szerencsés vagyok. Ugyanakkor nagyon nehéz is a helyzetem, mert egy legyőzhetetlen apám van, aki a mai napig mindenben jobb nálam. Jobban zongorázik, jobban beszél angolul, még németül is tud, és műveltebb is nálam. Mindennel kapcsolatban őt kérdezem meg. Ahogy gyerekkoromban is, ha a Rejtő Jenő könyvből fölnéztem, és azt kérdeztem, hol van Timbuktu. Sosem éreztette velem, hogy több mint én. Csodagyerekként nevelték kompenzáló, polgárosodni vágyó, a háború borzalmait átélő zsidó szülei, de ő gyűlölte ezt, pedig szerintem az volt.

Az első generációs értelmiségi apa legfontosabb tanítása az volt, hogy a hibát először mi fedezzük fel magunkban. Ez versenyelőnyt jelent. Talán innen is eredeztethető, hogy Hajós nem csak a világot, a környezetét, hanem magát is képes kívülről látni. Okos enged, szamár szenved. Vagy mégsem?

- Adva volt egy nagyon intelligens, értelmes környezet, amiben felnőttem. Nálunk nem volt veszekedés és indulat. Tárgyilagosság volt és önreflexió. Ennek minden előnyét és átkát viselem a mai napig. Arra tanítottak, hogy az okos enged, a szamár szenved. Ehhez képest most mindannyian egy olyan világban élünk, amiben az okos veszít és a szamár győz. Mert a szamár nagyobb. Igen ám, de ez kizárólag akkor igaz, ha az okos mondjuk egy egér, de ha az okos egy oroszlán, ami nagyobb a szamárnál, akkor az okos győz. Engem ez hajtott mindig a sikeresség felé. A sikertől való elbújás, azaz inkább ne látszunk, csak szerényen, nekünk nem kell mutatni magunkat, az óvatoskodás mind azon alapult, hogy ha felfigyelnek ránk, akkor bajunk lesz. Tipikus zsidó attitűd, ami a mi családunkban érthetően benne volt. De bennem már nincs, mert a nyolcvanas években, a demokratikus ellenzéket leszámítva, a többség nem élt félelemben. A létbiztonság csábító dolog volt. Ma már tudjuk, hogy milyen árat fizettünk érte. De volt a kádár korszaknak más előnye is. Például csak felnőttként tudtam meg, hogy Sanyi nevű osztálytársam cigány. Emlékszem, hogy ő egy barna bőrű, feketehajú fiú volt, és kit érdekelt, hogy mi a származása, ahogy azt sem tudtuk, hogy a Gyuri anyja házmester, mint ahogy azt sem, hogy kinek professzor az apja. Ültünk a kis egyenköpenyünkben, elhallgattunk, ha ránk szóltak, tudomásul vettük, hogy banánt nem lehet uzsonnára vinni, mert vannak, akiknek nem telik rá. Ezek ellen persze lázadoztunk. Nem korszakot kívánok elemezni, de én abban nőttem fel, hogy a világ egy békés, jó és szerető hely, és az nagyon nem mindegy, hogy az ember így indul el az útjára, vagy úgy, hogy egy pincében retteg a bombázástól, vagy a koncentrációs táborba hurcolják.

A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.