Kotroczó Róbert: Valóra vált a gyerekkori álmom

Igazi reneszánsz ember. Művészetekből, politikából, történelemből egyaránt naprakész. Ha ma lenne közszolgálati televízióm, ő lenne a művészeti igazgatóm, de képernyőre is küldeném, mert jó műsorvezető volt, amíg önszántából vissza nem vonult a képernyőről. De lehetne a hírigazgató is, ahogy évek óta az RTL-nél. A nógrádi kisfaluban élő autószerelő és a vegyesbolti eladónő fia első generációs értelmiségi. Kiskorától kezdve szívja magába a tudást. Angol - történelem - politológia szakra járt. Történelem diplomamunkáját a nyilasok filmes propagandájáról írta. Van úgy, hogy hetente háromszor megy színházba, moziba, kiállításokra. A húszas-negyvenes évek képzőművészeti alkotásait gyűjti. De még ezeknél is jobban érdeklik a fekete-fehér híradófilmek. Bár van szolgálati autója, szívesebben közlekedik kerékpárral. Halk szavú, szerény ember, aki csendes szívóssággal harcolta ki a kereskedelmi televíziókba nem igazán illő Házon kívül és a XXI század műsorokat, és a tekintélyét.

Szegvári Katalin: Művészeti igazgató vagy hírigazgató?

Kotroczó Róbert: Nagy kísértés, ezen gondolkodni kéne. Nehéz döntés. Nagyon szeretem a hírműsorokat is, mert frissen tartják az ember agyát.

- Mennyire szólsz bele a napi híradó szerkesztésébe?

- Nekem a szerkesztőséget kell működtetnem. Nem mászok bele minden hírbe. Ha nagyon belemennék a részletekbe, akkor elveszne az összkép, a big picture. Néha a figyelmetlen olvasó szerepéből nézem a kollégáim munkáját.

- Tehát nem olvasol el minden felvezető szöveget, nem javítasz bele?

- Nem mindent. Ami szenzitív. Amiben vita van. A rutin korrekturát a felelős szerkesztők jobban tudják csinálni, jobb a szemük. Témákat ajánlok, figyelem az arányokat, napi szinten is szakmai megjegyzéseket írok az elkészült riportokra, és egyebek közt be kell tartatnom a saját szabályainkat a szakmai és etikai kódexünket. Ha a szerkesztők elfelejtenék, hogy milyen téma vagy szempont lehet fontos a mi nézőinknek, akkor összeülünk és megbeszéljük a tanulságokat. Ez az egész hírigazgatóság nagyon furcsa dolog, mert senki nem mondta meg nekem, hogy ez micsoda. 1999-ben kerültem az RTL-hez, ahol a reggeli műsort bízták rám. Róbert Ákos hívott. Igent mondtam, holott addig még nem volt hasonló feladatom. Csak annyit láttam, hogy strukturálatlan a műsor. Hamar belefogtam az átalakításba. Csináltunk neki belső stúdióképet, terveztünk kétdimenziós meg háromdimenziós dizájnt, végigmentünk egy hosszú fejlesztési folyamaton. Menet közben tanultam a műfajt. Remek csapat segítette a munkámat.

- Tudtad akkor, hogy milyen egy kereskedelmi televízió?

- Sejtettem. Láttam külföldi adásokat. Amikor a Magyar Televíziónál megszüntették az Egyenleget, megfogadtam, hogy oda nem megyek vissza, amíg meghatalmazott alelnök regnál mert az a hangvétel, meg az a politikai játszma, ami a rádióban is meg a tévében volt, nagyon nem tetszett nekem. Az Egyenleg fontos volt számomra. Óriási csalódás volt, amikor likvidálták. Rangos Kati ajánlott be Bánóhoz, ami megtiszteltetés volt számomra. Nehéz körülmények között dolgoztuk. Volt olyan, nem is egyszer, hogy egy forgatás után az autóban ülve olvastuk fel kamerára a narrációt. Önfeledten, boldogan dolgoztunk. Amikor vége lett, elmentem a Népszabadsághoz, ahol Völgyi Verával dolgoztam az újság tévé mellékletében.

Kotroczó már 9 évesen újságíró akart lenni, miközben más gyerekek a labdát rúgták a játszótéren, és focista karrierről álmodtak. De az igazi szerelem a televízió volt. Mindjárt kiderül, hogyan lehet a rácsos kiságyból a fényes felületű, polírozott ruhásszekrényen nézni a tévéműsort.

- Salgótarján volt a nagyváros a közelünkben, ahol a helyi újság Úttörő sarok rovatába diákok írtak. M. Szabó Gyula és Tanka László javítgatták a szövegeinket. Még táborokat is szerveztek nekünk. Ha megjelent egy cikkem, kirakták a suliban a faliújságra. Ez nagy dolog volt.

- Otthonról hoztad az írás és a művészet iránti érdeklődést?

- Fogalmam sincs. Egyszerűen érdekelt.

- A szüleid mit szóltak hozzá? Nem akarták, hogy legyen egy rendes, becsületes szakmád?

- Apám nagyon szerette volna. Időnként odavitt a faluszéli műhelyében egy-egy autóhoz, és próbálta megmagyarázni, hogy mi miként működik, mire kell figyelni. Én nagyon szolidárisan ott álltam mellette, de egyáltalán nem érdekelt az autó belseje. Édesanyám azonban lelkes támogatóm volt. Oly annyira, hogy amikor lusta voltam írni, mert a toll nyomta az ujjam, leült az asztalhoz, és hagyta, hogy lediktáljak neki egy cikket.

- Most hol él a mama?

- Ugyanott.

- Büszke rád, ugye?

- Nagyon büszke. A netet nehezen tudja követni, de az unokanővérem kinyomtatja neki az érdekesebb írásokat. Az olvasás szeretetét biztosan otthonról hoztam. Nógrád megyében sokféle kulturális impulzus nem volt, és ma sem igen van. Annak idején vagy elvonult az ember olvasni, vagy tévét nézett. Én mindkettőt csúcsra járattam.

- Mikor voltál először színházban?

- Gyerekelőadáson, Salgótarjánban, tizenkét-tizenhárom éves koromban. Nekem az olvasás mellett a kultúra a televízió volt. Szerelmes voltam televízióba. Anyám mesélte, hogy mindig le kellett takarni a rácsos kiságyamat, amiből a polírozott szekrényen lestem a tévé visszatükröződő képét. De hiába takarták le az ágyam, én rendszeresen lerángattam a takarót. Később, amikor már nagyobb lettem, mindent néztem. Az Iskola tévétől kezdve a mozifilmekig.

- Mikor kezdtél érdeklődni a festészet iránt?

- Kisterenyén a gimnáziumban kezdődött. Remek rajztanárom volt, Radics István festőművész, akinek imádtam a művészettörténet órait. De az egész tanári karra is szívesem emlékszem vissza a gimnáziumból. Rengeteg segítséget kaptam tőlük. Amikor azt mondtam, hogy szeretnék angolul tanulni, valamelyik fakultáció helyett elengedtek magánórákra. Ugyanis a fejembe vettem, hogy az egyetemen angol szakra jelentkezem.

- Pesten mikor voltál először?

- Olykor rokonokhoz, Mátyásföldre látogattunk el. Egy panelházban laktak, igen magasan, én meg nem mertem kimenni az erkélyre, mert nem értettem, hogy marad az fenn. Olyan magasságban korábban sohasem voltam.

Kisterenyéről a debreceni egyetemre. Nagy város, új világ, az áhított tévé, ahol nem látszani akar, hanem háttérben dolgozni. Sokat. Ki hinné, hogy az RTL hírigazgatója a nyilvánosság előtt félénk ember? Márpedig ő ezt mondja magáról.

- Másodjára vettek fel angol-történelem szakra. Közben képesítés nélkül egy évet Nagybátonyban egy általános iskolában angolt tanítottam. A második felvételimhez jó gyakorlat volt.

- Debrecenben élted az egyetemisták gondtalan életét...

- Akkor már sokat jártam Pestre, ahol Mihalik Judit barátnőm révén sok helyre eljutottam. Ő találta meg a Magyar Televízió hirdetését, amelyben gyakornokokat kerestek a reggeli műsorhoz, ahova fel is vettek. Másod éves koromtól kezdve rendszeresen ingáztam Debrecen és Budapest között. Hajnalban volt a műsor, de néha reggel kellett forgatni, ilyenkor háromkor keltem, bementem a tévébe, megcsináltuk a reggeli műsort, fölültem a vonatra, visszamentem Debrecenbe. Félálomban vizsgáztam. Volt olyan kedves tanárom, L. Nagy Zsuzsa, aki a vonaton vizsgáztatott le. Mindezen közben sokat olvastam. Ma már nem tudnám mindezt végigcsinálni.

- Ezek szerint nagyon fontos volt neked a tévé. Jó műsorvezető is voltál, mégis abbahagytad a képernyőzést.

- Idejekorán rájöttem, hogy ez egy csapda. A kollégáim ölni tudtak volna azért, hogy képernyőn maradjanak. A köztük lévő kapcsolatokat is néha megmérgezte ez. Én meg túl félénk voltam a harchoz, és fontosabb volt a magánéletem.

A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.