Átlagszámítás

Magyarországon a Pénzcentrum idei, júliusi adatai szerint 1 millió 989 ezren kaptak öregségi nyugellátást. Ennek átlagos összege 210 146 forint volt. (A medián nyugdíj persze kevesebb: az 186 195 forint havonta). A novemberben várható „emeléssel” 216 660 forintra nő az átlagnyugdíj. Ami ugye elméletileg az átlagnyugdíjas egyhavi megélhetését hivatott fedezni. Fogjuk fel úgy: 40 évi járulékfizetése és 65 éves kora után az átlagnak ennyiből kell élnie, s kiperkálnia élete minden kiadását.

Nézzük, mire is futja a „megemelt” nyugdíjból, aminek az év egy napjára jutó része 7123 forint lesz. És mérjünk mindent az idővel! Tekintsük ezt a napi nyugdíjat úgy, mint mondjuk dolgos életünk egy napi ellenértékét.

Átlagnyugdíjasunk – aki átlagemberként átlagfizetésért dolgozott – éljen egy átlagos, lakótelepi 51 négyzetméteres lakásban. A havi csöki-rezsije most úgy 40-50 ezer forint lehet. Alsó hangon is hat napig dolgozna ennyiért. Azon a héten már a szombatja se lenne szabad…

Egyen is, de ne homorítson ám nagyot, legyen ebben is átlagos! Reggelire érje be vajas  kenyérrel, felvágottal vagy sajttal és kefirrel (kb. 1000 forint), már ezért is sokan irigyelnék. Utána kávézzon (350-ért)! Ebédje feltétlenül legyen házias: leves, pörkölt, nokedli, savanyúság, utána gyümölcs és még egy kávé (uszkve 2500 forint). Vacsorára egyen bundáskenyeret paprikával, paradicsommal, és küldjön le egy krigli sört is, hogy jól aludjon (kb. 900 forint). Az annyi mint 4750 „jó” magyar forint. Ha tartaná ezt az átlagot 30 napon át és nem ragaszkodna a vasárnapi húsleves, rántott karaj, sült krumpli, ubisali, almás pite kombóhoz, akkor havi 142 500-ba kerülne. Az étkezését így 20 napi munkáért járó bevétele fedezné. Akkor is, ha nem egészségesebb (értsd: drágább) biotermékeket vásárol…

Átlagnyugdíjasunk már rég nem oly fitt, mint a makk. Átlagos: van két-háromféle krónikus nyavalyája. A havi gyógyszerszámlája mintegy 20 000 forint. Ez három napi munkájába kerülne – persze orvosi kiadások nélkül. Ha a háziorvosa gyanakodni kezdene, hogy valami súlyosabb baj is lehet, és soron kívüli CT vizsgálatot kérne (az a magánegészségügyben egy testrészre átlag 40 ezer forint), akkor újabb öt-hat napi munkája ellenértékét kellene rászánnia. A fogorvosa is legalább annyiba kerül évente…

Tegyük fel, átlagos hősünk még többé-kevésbé aktív életet próbál élni. Naponta sétál (ingyen!), havonta kétszer fürdőbe, úszni megy (10 000), minden héten kirándul (havi 8000) – ez ugye kb. újabb három munkanapjába kerülne. De ha a séta után csak egy héten egyszer beül a cukrászdába krémesre vagy tortára és egy kávéra, akkor arra még egy-két munkanapja rámegy.

Számoljuk össze! Átlagnyugdíjasunk az átlagos rezsire, étkezésre, a gyógyszerekre, és az egészséges életmódjára 6 + 20 + 3 + 5 napi fizetést tapsolna el, azaz máris többet, mint egy havit! Minden hó végén három-négy napi mínuszban lenne – nagyobb orvosi kiadások és tivornyzás nélkül is. Erről ő úgy vélekedne: – Volt nagyobb baj is Mohácsnál, minek elégedetlenkedni…

Igen ám, de évente még egy-egy születésnapja van neki, a párjának, az átlagosan két gyermeküknek és négy unokájuknak. Ezt étteremi ebéddel vagy vacsorával (fizesse mindenki maga a cechét, az 5000-7000 Ft-ot!) szokták ünnepelni. Az ugye évi bő 40-50 ezer, erre is elmegy még hat-hét napi fizetés, ajándék nélkül is. Avval együtt legalább a duplája röpülne ki az ablakon… És nem számolt átlagosunk az ugyancsak ajándékozós, habzsi-dőzsis ünnepekkel, húsvéttal, karácsonnyal. Nem váltotta le a 10-12 éves porszívóját, hűtőjét, mosógépét, nem vett új tévét, laptopot, még a mobilt se cserélte okosabbra. S bár ráférne, nem újította fel, még csak ki se festette a lakást… Az várhat. Lekopott a sarka, de nem vett hősünk a régi túrabakancsa helyett se strapabíró újat, most is úgy kétheti „fizetéséért”… Könyvekre se költött annyit, mint valaha, elvégre ott a könyvtár, a csere-bere a fogyatkozó számú barátokkal. Ha megy néha moziba, színházba, koncertre, kiállításra, akkor egy-két napi lemondás árán. Nem számolta a kiadásai közé az ötveneseket sem, amiket séta közben az ismerős koldusnak ad, mert ő jótékony, van lelkiismerete. És nem volt wellnessezni évi egy-két hétvégén, se üdülni, úgy egy hétig Balcsin. Pláne nem utazott külföldre, a középszernek elméletben még megfizethető Adriára, a tengerhez… A pihentető, regeneráló „luxust” átlagnyugdíjasunk már nem néhány napi, nem is pár heti, hanem (így együtt) csak egy vagy több havi „munkajövedelme” árán tudná finanszírozni. Persze jobb szállodai lakosztály, oda-vissza repülőút, jachtozás nélkül, igazán átlagosan is… Ám ilyesmi neki eszébe sem jut. Ezek nélkül ki lehet bírni – véli. – Csak ne legyen rosszabb!…

Szóval jön majd „emelés” novemberben. De előbb még Mindenszentek, Halottak napja. Átlagosunk is kimegy a temetőbe és rendbe teszi szerettei sírjait. Cserepes, szálas virágot, száraz csokrot, kis koszorút, mécseseket vesz. Nem nézi az árát. Kigazdálkodja. A mamának, papának, tesónak ennyi kijár. Legyen nekik könnyű a föld!…

Ám közben azért ott motoszkál a fejében egy aggasztó kérdés. Mi lesz, ha – Isten a tudója mikor – majd ő is sorra kerül? Hamar megtalálja a hírt: jövőre tovább drágul a temetés, a koporsós mintegy félmillió forint lesz. Márpedig ő olyat akarna. Számolni kezd megint. Az annyi lenne, mint… 70 napi munka! Elhűl: két hónapnál is többet kellene rakkolnia csupán azért, hogy végül elkaparják?…

Majd lehiggadva legyint: – Szerencse, hogy a felét már félretettem! Különben is, mi a fenét nyavalygok én itt? Hisz’ még most is jobban élek, mint a többség! Én legalább átlagos vagyok; 24 ezerrel többet kapok, mint a középütt álló medián nyugdíjasok, akiknél épp annyiunknak jut kevesebb, mint amennyiünknek több… Jól van ez így! Ne is változzék!…

A minap a híradót nézte. Háború a szomszédban, terror a Közel-Keleten s néhol Európában is… Azután a Viktor beszélt: miénk a legstabilabb ország, és bárki fütyüljön is, ha nem akarunk, nem táncolunk, mert nekünk a szabadság életösztön. Hát az! Mintha a szájából vette volna ki a szavakat… És látta azt is: diákok, tanárok, civilek, ellenzékiek tüntettek. Demokráciát, alternatív oktatási népszavazást és egységet emlegettek, avval, hogy a feladás nem opció. Ezt nem igazán értette. – Mit hőbörögnek ezek? Mi a fenét akarnak? Felfordulást itt is? Béke legyen! És egy számjegyű infláció! Meg rend! A többi nem számít… Itt demokrácia van! Én vagyok az átlagos, és évek óta az történik, amit én akarok. Ne változzon, hanem maradjon minden a régiben!…

Ám a szófogadatlan piaci árak erre is fittyet hánytak. Nőttek tovább rendületlenül. A diákok is egyre növekedtek, az alvégi nyomorúság is, a pedagógus- és nővérhiány nem különben… De a határon a helyzet „változatlan".