Az áldozatok meggyalázása, ha Sulyok Tamás is beszél a holokauszt megemlékezésen
Sajtóhírek szerint Grósz Andor, a Mazsihisz, Szabó György, a Mazsök elnöke, az izraeli nagykövet és mások mellett a magyar állam képviseletében Sulyok Tamás államfő is beszédet mond az április 16-i holokauszt megemlékezésen. Ezen a napon arra emlékeznek az országban, hogy 1944-ben, április 16-án kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása. Már több ezren írták alá azt a petíciót, amelyben az ellen tiltakoznak, hogy az apja náci múltját eltagadó, nemzeti szocialista tevékenységét a családi legendárium részeként bagatellizáló Sulyok Tamás is beszédet mondjon Magyarország egyik legszomorúbb napjának 80. évfordulóján.
Nem sokkal Sulyok Tamás hivatalba lépése után derült ki, hogy az államfő tavaly az erdélyi Krónika című lapnak nyilatkozva azt állította: édesapját a kommunista népbíróság halálra ítélte, ezért tíz éven át bujkálnia kellett. A valóságban azonban Sulyok Tamás édesapját senki nem ítélte halálra, bár életútja valóban nem volt makulátlan: Dr. Sulyok László ugyanis a Fejér megyei nemzeti szocialista párt vezetője volt, és a megyei újságban Zászlóbontás című írásában zsidó vértől mentes magyarokat toborzott a párt számára. Sulyok államfő, napokig tartó hallgatását megtörve, a családja elleni nemtelen támadásnak nevezte a vádakat, és azt állította, hogy náluk a családi legendárium része, hogy édesapja egy szociálisan érzékeny, filoszemita hazafi volt.
Sulyok államfő ezek szerint igen sajátosan értelmezi a filoszemitaság fogalmát. 1944 június 9-én ugyanis – ezt a történetet egy székesfehérvári történész, Gergely Anna írta meg a Hócipőben –, alig néhány nappal azután, hogy a városból elhurcolták a zsidó lakosságot, Sulyok László a Magyar Nemzeti Szocialista Párt Székesfehérvári Szervezete nevében arra kérte a város polgármesterét, hogy „a Váradi Imre és Bloch Sándor zsidók tulajdonában lévő Nádor utca 16. számú házban a Hungária Kávéház fölötti I. emeleti helyiségeket (volt Váradi lakás) méltóztassék a párt számára átengedni.” Ugyanazon a napon, társaival együtt, egy másik folyamodvánnyal is a városvezetőhöz fordult, ebben „a párthelyiség berendezése céljára az elkobzott zsidó bútorokból megfelelő számú szekrényt, íróasztalt, székeket, írógépet, telefont, irodaberendezési tárgyakat” igényeltek.
Ilyen, méltatlan és alávaló hazugsággal indította államfői tevékenységét Sulyok László. Ezért is furcsa, hogy – legalábbis hivatalosan – sem a Mazsihisz, sem a Mazsök, sem az izraeli nagykövetség nem tiltakozott eddig az államfő április 16-i szerepeltetése ellen. Persze nem csak nekik volna okuk felháborodni. Az antiszemitizmus, valamint mindaz, ami a vészkorszak idején történt a magyarországi zsidósággal, nem csak a magyar zsidók ügye: a népirtás ellen minden tisztességes embernek tiltakoznia kellene – származástól, felekezettől, világnézettől függetlenül.
Nem Sulyok László államfő április 16-i fellépése az egyetlen, amikor a magyar állam – fogalmazzunk visszafogottan – sajátosan viszonyult a magyar zsidóság 1944-es tragédiájához. 2020-ban a hírekben mostanság leginkább magánéleti hányattatásaival haknizó, ám akkor még igazságügyi miniszterként dolgozó Varga Judit virágot és mécsest vitt a Duna-parti Cipőkhöz, majd az M1 aktuális csatornának nyilatkozott. Azt mondta: nagyon fontos, hogy az emlékezéssel a következő generációkat is folyamatosan figyelmeztessük, „milyen tragikus következményei vannak annak, ha egy nemzet elveszíti szabadságát".
Magyar Péter akkor még miniszterként dolgozó volt felesége ezzel arra utalt, hogy a német csapatok 1944. március 19-én megszállták Magyarországot. A magyar zsidóság megpróbáltatásai azonban – és ezt, mint tanult embernek, Varga Juditnak is tudnia kellett – nem akkor, hanem már jóval korábban elkezdődtek. Az első zsidótörvény 1938-ban született, a második 1939-ben, a harmadikat pedig 1940-ben hozták.
Ezekben a dicsőségesnek nem nevezhető években, a megszálló német csapatok még nem voltak Magyarországon, az országot az a Horthy Miklós kormányozta, akit Orbán Viktor miniszterelnök néhány évvel ezelőtt kiváló államférfinek nevezett. Nos, e „kiváló” államférfi regnálása alatt – még jóval a német megszállás előtt –, korlátozták a zsidó származású magyar állampolgárok jogait, tanulási, vállalkozási és kulturálódási lehetőségeit, gyűlöletet szítottak ellenük, bűnbaknak nevezték ki őket – megágyazva ezzel annak a nemzeti tragédiának, amely évekkel később bekövetkezett.
Amikor a németek 1944. március l9-én bevonultak Magyarországra, már nem volt sok tennivalójuk: „rendezett” viszonyokat találtak, mert a magyar államgépezet nélkülük is kiválóan működött a zsidó honfitársak megsemmisítésének előkészítésében.
Számtalanszor hallottuk az utóbbi években – legtöbbször a miniszterelnök szájából – a sajnálkozó mondatot, hogy a magyar állam a vészkorszak idején nem védte meg zsidó származású honfitársait. A valóság ezzel szemben az, hogy a magyar állam nemcsak nem védte meg, de kifejezetten védtelenné tette „zsidó származású honfitársait”, ellehetetlenítésükkel előbb jogaiktól és javaiktól, végül az életüktől is segített megfosztani őket.
A zsidó vértől mentes magyar embereket párttagnak toborzó Sulyok-apuka múltját elhazudó államfő nem kívánatos egy holokauszt megemlékezésen. A felmenői – akár dicsőséges, akár gyalázatos – tetteiről természetesen senki sem tehet, ám arról annál inkább, hogy miként viszonyul ezekhez a cselekedetekhez. Sajnálkozhat és bocsánatot kérhet a nevükben, esetleg hallgathat is róluk, de filoszemitának nevezni egy nemzeti szocialista párt megyei vezetőjét nem más, mint hazugság. Bármilyen szép szavakkal is emlékezne Sulyok államfő a mintegy félmillió magyar zsidó tragédiájára, az nem volna más, mint áldozatok emlékének meggyalázása.
