Bábjáték
„Minden birodalom ilyen, a szovjetek is ilyenek voltak, nem? Ők is egy olyan kormányt akartak Magyarországon, amelyre erős befolyásuk van, hovatovább, nemcsak befolyásuk, hanem utasítást is tudnak neki adni. A brüsszeliek is ezt szeretik. Mi úgy hívjuk ezt, hogy Jawohl-kormányt szeretnének. Tehát jön egy telefon Brüsszelből vagy Berlinből, és akkor azt kell mondani, hogy „Jawohl!” És akkor végre kell hajtani. Ezt szeretnék, de ezt nem tudom nekik fölróni, mert ilyen a világ természete.
„Magunkat viszont kritizálnám, hogyha mi ennek engednénk, mert tőlünk, magyaroktól, meg az várható el, hogy ellenállunk egy ilyen nyomásnak, és nem akarunk bábkormányt, bábminiszterelnököt, meg bábállamot látni a független magyar állam és magyar kormány helyett.” (Orbán Viktor- Kossuth Rádió – 2014. október 25.)
- Az 1944. március 19-i német megszállást követően, Sztójay Döme lett a kormányfő, aki 1936 és 1944 között Berlinben szolgált nagykövetként. Esetében helytálló Orbán Viktor minősítése: Magyarország bábállammá lett, bábminiszterelnökkel, bábkormánnyal. Sztójay öt hónapig töltötte be a magas tisztséget. 1944. október 15-én – német segítséggel – fasiszta puccs volt hazánkban, és jött Szálasi Ferenc rémuralma, 1994. október 16. és 1945. március 28. között. Rendszerét a náci Németország és a felfegyverzett nyilasok tartották életben, joggal mondható, hogy bábállamot vezetett a bábkormányfő. Sztójayt golyó általi halálra ítélték (végre is hajtották), Szálasait is kivégezték.
- 1949. és 1956. között is viharos éveket éltek elődeink. A Szovjetunió bábjaként teltek az évek, a világ akkori – II. világháború utáni – felosztása után esély sem volt nemzeti szuverenitásunk megteremtésére. A Rákosi-korszak 1953–ban – Sztálin halálát követően – megroggyant, és még három és fél évet kellett várni arra, hogy a magyar nép felemelje a szavát az elnyomó hatalom ellen.
- Az 1956-os forradalom után két „keményvonalas” kommunista politikus került a miniszterelnöki bársonyszékbe: Münnich Ferenc (1958-1961), Kállai Gyula (1965-1967). Kettőjük között Kádár János „miniszterelnökösködött.” A Szovjetunióban Hruscsov után Brezsnyev jött, és az ő nevével jelzett doktrína fenyegető lényege az volt, hogy egy szocialista ország kommunista pártja korlátozott önállóságot élvezett, melynek határai voltak, azaz nem hagyhatta el a Varsói Szerződést, és a kommunista pártok elsősége nem volt megkérdőjelezhető. Ha ez nem lett volna mindenkinek világos, Brezsnyev 1968-ban nyomatékosította: „ha a szocializmussal szemben ellenséges erők egyes szocialista országokat a kapitalista fejlődés irányába kényszerítenek, az nem csak az adott szocialista ország problémája, hanem az egész szocialista táboré.” Nem kell tovább folytatnom: 1968. augusztusában – a Varsói Szerződés keretében, de a SZU vezérletével – Csehszlovákia katonai agresszió áldozata lett, a „Prágai-tavasz” elbukott. Az ezt követő évtizedekben – alig érzékelhetően – valamennyit lazult a szorítás, de azt már az én generációm is pontosan tudta, hogy az „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet hadsereg sokfajta feladat ellátására alkalmas.
Magyarország az 1990-től számított három évtizedben nem élt ilyen szorításban, a „ruszkik haza” felszólítás meghallgatásra talált, és Magyarország – népszavazással megerősítve – 25 éve a NATO tagja lett. 2010 után aztán történt valami: főleg az utóbbi években oly’ annyira „sikerült” az úgynevezett keleti nyitás, hogy az orosz elnök szinte hazajár Magyarországra, a magyar kormányfő és külügyminisztere állandó vendég Moszkvában és Szentpéterváron, és önfeledten hallgathatják az orosz vezetés politikai intencióit. Orbán a fenti interjúban – célzatosan – német kifejezést használ (Jawohl =igenis), pedig lehet, hogy az orosz – da, konyecsno (igen, persze) – talán helyénvalóbb lett volna.
Bábkormány, bábállam, bábkormányfő – harsogja a magyar kormányfő, és Berlin/Brüsszel felé rázza az öklét. Nem látja, vagy csak nem akarja elismerni, hogy a „bábveszély” most nem onnan fenyeget minket. Német kifejezést használ, holott az orosz szavakat érti jól. Túlságosan is.
