Durst Judit: tanulni kell, de nem mindegy, milyen áron

Bár a tankötelezettség korhatárát leszállították 16 évre, mégis sokan jelentkeznek főiskolára, egyetemre. Többen közülük nagyon hátrányos helyzetből indulnak, és akár doktori címet is szereznek. A hátrányos helyzetű, egyetemet végzett fiatalok között sok a roma származású is. Bár a romák Magyarország legnagyobb etnikai alapú kisebbsége, a társadalom tíz százalékát adják – igaz, a hivatalos KSH adatok mást mutatnak – mindössze csupán két százalékuk jut el az egyetemig. Ez a szám évek óta stagnál. 

Az MTA Kisebbségkutató Intézete által végzett kutatás egyik teoretikus alapja Pierre Bourdieu habitusról alkotott elmélete. A francia filozófus, szociológus és antropológus kutatásai eredményeiből azt szűrte le, hogy az egyetemek nem tudják behozni az alacsonyabb társadalmi rétegekből érkező hallgatók kulturális hátrányait, mert a tanrend evidensnek vesz olyan ismereteket, amelyekkel csak a felsőbb rétegekből származó hallgatók rendelkeznek és azt családi szocializációjuk révén érték el. Bourdieu szerint minden egyén mögött van egy kollektív történet, a családja, a származási közösségének története. Az említett kutatásban azt vizsgálták, hogy ez a kollektív történet, ami az egyén szocializációja, miképpen befolyásolja a társadalomban elfoglalt helyét, hol lehet otthonos, miután a (tovább)tanulás révén kiugrik abból a származási közegéből, ahol addig, mint a hal a vízben élt. 

Magyarország egyes régióiban, például Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében szinte minden településen, ahol élnek cigányok, még beszélik a romani nyelvet, ami a Borsod-Abaúj-Zemplénben élőkről nem mondható el. A II. világháború előtt született emberek még úgy gondolták, könnyebb lesz az asszimiláció, a beilleszkedés, ha az anyanyelv a magyar és nem a romani. Ez azért fontos, mert amikor egy gyerek bekerül az óvodába, nem mindegy, hogy tud-e magyarul vagy sem. A szabolcsi térségben a gyermekek nagy része nem beszéli a magyar nyelvet, így az oktatási rendszerbe kerülve, nehezen értik meg egymást a pedagógusokkal. A Kisebbségkutató Intézet vizsgálata pontosan arról szól, mekkora a szakadék a roma és nem roma hallgatók között, miért látható különbség oktatási, tanulmányi eredményeikben, aminek nem az az oka, mert a roma gyerekek képességei alapjába véve gyengébbek volnának, mint a nem romáké, hanem azért, mert számos tényező hátráltatja őket az életükben. 

A kutatás első generációs diplomás, többnyire hátrányos helyzetű roma és nem roma résztvevőkkel végzett mélyinterjúk szisztematikus elemzéséből állt össze. Bár 2021 decemberében hivatalosan lezárult a kutatás, az interjúztatás továbbra is zajlik és a kutatás vezetője, Durst Judit szociológus, kollégáival együtt nem tekinti befejezettnek munkájukat. Eddig mintegy 186 embert sikerült meginterjúvolni, közülük 102 volt roma származású. Általánosságban elmondható, hogy az identitással kapcsolatos kérdések, nehézségek az esetek nagy részében felszínre törtek náluk a középiskola vagy az egyetem évei alatt. Durst Judit szerint a szülők általában támogatták gyerekeiket, de a tágabb rokonság, ami a romáknál szinte ugyanolyan jelentéstartalmú, mint a szűk család, már sok esetben nem értette a fiatalok továbbtanulási törekvését. 

A rokonság ellenvetése, reakciója több esetben megnehezítette az egyetemista fiatalok helyzetét. Ezekben az esetekben a szülők jelentették a védőhálót és hárították a rokonok támadását. Ez különösen a lányok esetében volt jellemző, mert őket sok roma közösségben féltik a nagyvilágtól és annak veszélyeitől, pláne, ha az egyetem, amit kiválasztott, és ahová felvették, a „távoli" városban, vagy a fővárosban van. A kutatás roma résztvevői közül a legtöbb interjúalany azt mondta, hogy nagy árat fizettek a továbbtanulás révén elért felfelé mobilitás miatt. 83 százalékuk számolt be arról, hogy egyetemi évei alatt részt vett valamilyen támogató programban, mint például Romaversitasban, illetve különböző roma szakkollégiumokban. A szakkollégiumok abban segítettek leginkább, hogy ezekben az intézményekben a támogatott diákok találkozhattak az övékéhez hasonló életutakkal, roma fiatalokkal, akik szintén szerettek volna kitörni a kisfalusi, cigánytelepi életükből. 

A legnagyobb különbség a kutatásban részt vett roma és nem roma első generációs diplomások között az, hogy a romák esetében létezik egy úgynevezett kisebbségi mobilitási út. Ez azt jelenti, hogy van egy kollektív felelősségérzetük a saját közösségük iránt. Sokan úgy fogalmaztak, hogy ebben a mai helyzetben, ahol ennyire stigmatizált, elnyomott a saját közösségük, népük, úgy gondolják, hogy nem lehetnek ők csak pszichológusok az ELTÉ-n, nekik a romákat is kell képviselniük. Ez a kollektív felelősségérzet nincs meg a nem romáknál. A romák közül ugyanakkor többen beszámoltak arról, hogy mindez nagy érzelmi terhet rak a vállukra, mert azt érzik, hogy vissza kell adniuk valamit a közösségüknek. A szakirodalomban kibillent habitusnak hívják ezt a jelenséget, amit sokan úgy akarnak orvosolni, hogy visszaadnak valamit a közösségüknek és egyfajta híd szerepet töltenek be. 

„Ezáltal viszont nagy lesz a státuszinkonzisztencia, hiszen a felfelé mobil romák egyfelől az iskolai végzettség szempontjából közép-felső középosztályba tartoznak, másfelől viszont, anyagi szempontból ez már nem mondható el. Valamint kialakítanak egy új identitást, a roma középosztályi identitást, ezzel fordítják át, hogy romának lenni nem szégyen, hanem büszkeség forrása” – mondja Durst Judit.  

A kutatásból egyértelműen kiolvasható, hogy azoknak az első generációs diplomásoknak, akiknek a szülei alacsonyabb végzettségűek, nehezebb a mobilitási útjuk, mint azoké, akiknek a szülei közép-vagy felsőfokú végzettségűek. Durst Judit elmondta azt is, hogy beazonosítottak több tényezőt, ami befolyásolja, a mobilitás árát. Ezek a következők:

• azoknál a családoknál, ahol van támogatás, tehát aspirációs tőkével rendelkeznek, ott kisebb az ára a mobilitásnak;

• a mobilitás terjedelme: ahol nagy a társadalmi ugrás, nagy pszichés terheléssel jár;

• a mobilitás sebessége: ezt a Keszon-betegséghez hasonlítják, ami a búvárkodásból jön, és azt jelenti, hogy ha valaki hamar jön a felszínre, nem tud kiegyenlíteni, és ezért megbetegszik. Több interjúalany beszámolt arról, hogy próbált lassítani a nagy társadalmi ugrással járó mobilitási folyamaton, például úgy, hogy érettségi után nem ment rögtön egyetemre, hanem elment egy-két évre dolgozni, vagy az egyetemi fokozatok megszerzése között tartott szünetet;

• a földrajzi mobilitás – akik faluból kisvárosba mentek egyetemre, azoknál kisebb a mobilitás ára, mint azoknál, akik egy kis faluból rögtön a fővárosba mentek főiskolára, egyetemre;

• a mobilitás kollektív élménye: kisebb az ár ott, ahol valaki tudott támogató közeghez csatlakozni, mint például a szakkollégium.

A kutatásban nagy hangsúlyt kapott az, hogy az első generációs diplomások közül azok, akiknél túl nagy és túl gyors volt a mobilitás, többen komoly pszichés terhekről számoltak be. A roma nők közül sokan arról beszéltek, hogy kitolódott a házasodásuk ideje, és későn vállalnak gyermeket, összehasonlítva a nem cigány interjúalanyokkal, mert ők nem találkoznak azokkal az akadályokkal, amikkel egy roma nő igen. 

„Az a fajta társadalmi egyenlőtlenség, amit folyamatosan tapasztalunk, a párkapcsolatoknál is előjön, különösen a roma nőknél. Ők a nem roma, többségi társadalomhoz tartozó nőkkel szemben még a stigmatizált etnicitás plusz terhével is küzdenek. Többen elmondták, hogy ha valakivel randevúznak, már az első alkalommal közlik, hogy romák, hiába nem látszik rajtuk, kivédve azt, hogy később ez ne okozhasson problémát. Tehát nem csak osztálykülönbség, hanem az etnikai különbség is jelen van. Természetesen előfordulnak vegyes házasságok is, amik néhány esetben szintén plusz terhet vonnak maguk után, mert a partner nem érti meg azt a kulturális közeget, amiből a roma nő érkezik. Éppen ezért, az elsődleges gond, amivel szembetalálják magukat az, honnan válasszanak párt: onnan, ahonnan jöttek, vagy onnan, ahová megérkeztek?” – magyarázza Durst. A tapasztalat szerint, harmonikus kapcsolat azok között van, akik első generációs értelmiségi párt választottak maguknak, aki hozzájuk hasonló származási közegből jött, illetve akik más rasszizált kisebbség egyik tagjával élnek romantikus párkapcsolatban. Többször előfordult a roma-zsidó kapcsolat is. Azok a lányok, nők, akik saját közösségükből választottak párt, rendszerint nagy szerelemről beszéltek, ami az elején volt, de később a férfi lemorzsolódott, mert ő nem tanult tovább, más volt a közeg, amiben mozogtak, emiatt szétmennek, elváltak.

Az interjúalanyok többsége elmondta, csak egy időszakos állomás volt az életükben a kibillent habitus vagy a mobilitásért fizetett érzelmi ár, de az út végén fel tudják oldani ezt úgy, hogy például romaügyben dolgoznak és segítenek a származási közösségeiknek.

„Volt egy olyan roma interjúalanyunk – meséli Durst – aki a mobilitásának lelki árát azzal illusztrálta, hogy hiába szerzett doktorit egy társadalomtudományi szakon, amikor hazalátogat a szülőfalujába a rozoga autójával, megkérdezik tőle, hogy ‘öcsém, milyen doktor vagy te, hogy ilyen autóval jársz?’, mire poénból azt mondja nekik, hogy nőgyógyász, mert annak legalább van értéke a közösség szemében.”

Tehát az otthoni közeg már nem érti őt és nem tudja értékelni az elért sikereit, teljesen elszakadt attól a közösségtől, pontosan emiatt azt mondta, hogy lehet, nem csinálná végig még egyszer ezt az utat. Bár az, hogy így nyilatkozik valaki az interjúalanyok közül, nagyon ritka, hiszen többnyire mindenki a kitörés egyetlen útjának a tanulást tartja.