Élsport és politika

„A ravasz vezér a nemzetgazdaság kétségbeejtő állapota dacára, óriási pénzekkel támogatta az élsportot. Minisztériumokhoz, erőszakszervezetekhez, iparágazatokhoz, nagyüzemekhez csatolta a versenysportot – a Dózsa például a Belügyminisztériumhoz, a Kispest a honvédséghez, a Bástya az ÁVH-hoz került, a vidéki sportköröket bányászvállalatok, kohászatok, nagyobb állami gazdaságok kezébe adta. Megnézhette magát az az ágazat, amelyik nem ajnározta kellőképpen az élsportot. Jöttek is az elképesztő eredmények: győzelmek, Európa- és világcsúcsok, fényes medáliák. És jött a helsinki tizenhat arany. (Rákosi Mátyás olvasatában: „az imperialisták felett aratott totális győzelem”.) Boldog nyomorultak lettünk azon az ötvenkettes olimpián.” (Cím: Boldog nyomorultak)

Az akkori ravasz vezér (R.M.) tehát stratégiai ágazatnak tekintette a versenysportot, és ennek megfelelően pénzelte azt. Puskás Ferenc világraszóló történeteiből is tudjuk, hogy milyen viszonyok uralkodtak az ötvenes évek elején Magyarországon. Ha jöttek a sikerek, akkor a dicsőség fénye hullott a sportolóra, a vezérre és a dolgozó népre, ha viszont világbajnoki döntőt (!) veszített a labdarúgó válogatott, nos, akkor kitört a nemzeti gyász, és a játékosokat testőrséggel kellett védeni. A vezér persze soha nem hibázott. A Rákosi-érában az erőszakszervezetek tábornokai és az állami nagyvállalatok igazgatói voltak a sportvezetők, ma viszont befolyásos politikusok és a kormányhoz közelálló üzletemberek intézik a neves egyesületek és az országos sportszervezetek (pénz)ügyeit. Hetven évvel később is érdemes leltárba venni, hogy kik állnak a jól kistafírozott versenysport kiemelt klubjai illetve országos szövetségei élén.

Nem folytatom. Hetven év alatt a körülmények és a módszerek természetesen alapvetően megváltoztak. Az ország kizárólagos hatalommal rendelkező vezetője is politikai hasznot remél a versenysport támogatásától és hasonlóan rossz hírű elődjéhez, számolatlanul tölti a pénzt az egyesületi és szakszövetségi kasszákba. Vannak persze értékelhető eredmények, amelyeknek korunk gyermekei is örülhetnek. Gondoljunk csak úszóink és kajakosaink fantasztikus sikereire. De sajnos van még egy hasonlóság: a II. világháborút követő évtizedben, főleg 1948 és1956 között drámaian rossz helyzetben volt az ország. Napjaink viszonyai persze nem hasonlíthatók az akkoriakhoz, de az most is kimondható, hogy hazánk egy elhúzódó gazdasági és társadalmi krízis küszöbén áll, amelynek várható kínjait viszont – szemben a múlttal – már nem ellentételezheti semmiféle sportsiker. Hiába agyafúrt és leleményes Magyarország mai főstratégája, a „munkásosztály, a dolgozó parasztság és a velük szövetségben lévő értelmiség” már nem elégszik meg néhány olimpiai és világbajnoki aranyéremmel. Ennél sokat többet akar. Nem a sporttól, hanem az élettől.