„Ez a kérdés, válasszatok!”

Először is, mert két teljesen különböző rendezvény volt. Az október 23-i Békemenetet bár június óta nem volt titok, hogy lesz, hivatalosan október 5-én jelentette be Csizmadia László, a CÖF alapítója, és bár kezdetben egy békés, a pandémia legyőzését ünneplő rendezvénynek indult, a napjára Csizmadia szerint Brüsszelnek és a „hazánkban lébecoló ellenzéknek” is üzenetet fogalmazott meg. Nem véletlenül a Bajcsy-Zsilinszky út és az Astoria közelébe tervezték, oda, ahol a CÖF alapítója szerint a „semmire sem volt jó” 2002–2010 közötti ellenzék, 2006-ban egy délután alatt „államterrorral véres köztársaságot hozott létre”. Ezért is hirdették meg a menetüket úgy, hogy babakocsival, karon ülő gyerekekkel vonulnak végig azon az útvonalon, ahol „ők ezt a balhét elkövették”. Szerencsére a békemenetelőknek több eszük volt annál, minthogy ennek a felhívásnak eleget tegyenek. Mondjuk nehéz is lett volna a Lengyelországból, Olaszországból, a járványtól épp térdre rogyó Romániából, és ki tudja még milyen aprófalvakból – ingyen – ideszállított, a magyar fővárosra eléggé kíváncsiaknak megmagyarázni, hogy miért van szükség arra, hogy ebben a pandémiás világban a csecsemőiket is hozzák magukkal egy tömegrendezvényre. Persze, így is akadt, aki gyerekestül vonult, Varga Judit igazságügyi miniszter például férjével és gyermekeivel vett rajta részt. Jó, ők már túl vannak a csecsemőkoron, remélhetőleg be is vannak oltva, de azért – mivel a tömegben vonulók alig viseltek maszkot – mégis csak felelőtlenség volt még akár demonstratív céllal is odavinni őket. Mindannyian azt is csak remélhetjük, hogy sem ők, sem mindazok, akik részt vettek rajta – még ha kizárólag hitből és lelkesedésből is –, nem fogják két hét múlva a kórházi ágyakat nyomni Covid-fertőzöttként. Csizmadia úgy fogalmazott, „a mi Békemenetünknek az a célja, hogy elmondhassuk, hogy sokan vagyunk, sőt, remélem, hogy elegen arra, hogy Brüsszel is felfigyeljen arra, hogy valamit rosszul csinál.” Vagyis erődemonstrációnak szánták, ami egyszerre szól Brüsszelnek és a helyi ellenzéknek is, amelyet a nagy tömeg jól megfélemlít majd.

Hát, csalódást kell okoznom Csizmadia Lászlónak. Nem félemlítette meg az ellenzéket a pénzen vett tömeg. Brüsszelig pedig aligha hallatszott el a hangjuk, mert már ismerik, tudják, kik ők, és meg sem hallják őket. Nem érdemesek rá.

Ajánlom azt is Csizmadia figyelmébe, hogy a másik, az ellenzéki összefogás rendezvénye nem erődemonstráció, sokkal inkább születésnap volt. Egy új, magyar ellenzék születésnapja. Azok, akik részt vettek rajta, nem megfélemlíteni akartak, hanem egységet és igazságot. Azok egységét, akiknek elegük volt, megunták – ahogy Márki-Zay Péter mondta: „ a szellemi bezárkózást, az elszegényedést, az egzisztencia ellehetetlenítését, a kontraszelekciót, az orosz befolyás erősödését. A soha meg nem térülő ostoba látványberuházásokat. A koncepciós pereket, az agitációt, a sikerpropagandát, a gyűlöletkampányokat, hogy mindig egy kiválasztott csoportot kellett utálni. Ebből a pártállamból lett elegük a magyaroknak október 23-án, ebből lett nekünk elegünk most”. Akik elmentek az ellenzéki ünnepségre, azok igazságát is akarták, akiket a hatalomba belehízott, magát Dávidnak kiadó miniszterelnök becsapott, akiket nem, hogy az út szélén nem hagyott, hanem egyenesen az árokba lökött. Azok, akiktől megpróbálta ellopni közös történelmünket, és még a létünket is megpróbálta semmibe venni. Mindezt azért, hogy magának és a haverjainak – kizárólag csak ennek a szűk rétegnek – mint valami telhetetlen hörcsög eloszthassa mindannyiunk jussát, hogy azokat, akik hajlandóak a hatalmát támogatni felemelje, a kifosztottakat pedig a földbe tiporja. 

De az ellenzék rendezvényén egy ennél nagyobb, mindent elsöprő erő is megjelent. Ez pedig a hívó szóé. Nem a sértettek hangja szólalt meg, hanem azoké, akiknek elegük lett abból, hogy a hazájukat miszlikbe aprítók a hatalmuk megtartása érdekében Magyarország-szerte tovább ássák az árkokat, és azokhoz szóltak, akik nem elvakult Fidesz hívőként, megtévesztettként és megszokásból, vagy a kormány hatalmától rettegve, még azon az oldalon állnak. Ahogy azokhoz is szóltak, akik kényelemből, érdektelenségből vagy a világban igazán eligazodni sem tudókként egyetlen oldalhoz sem álltak. Mert az ellenzék Hősök terei rendezvényén felszólalók hite szerint csak egy Magyarország létezik, és annak mi mindannyian a tagjai vagyunk. Mindannyian!

Ha pedig ki akarunk kerülni abból a politikai, szellemi, gazdasági gödörből, amelybe a Fidesz vezényelte az országot, nekünk, magyaroknak, mindannyiunknak együtt kell mozdulnunk, mert csak együtt, közösen léphetünk tovább. Magyarországhoz, a  magyar közösséghez pedig nem csak azok tartoznak, akiket idáig az árok szélén rugdostak, hogy minél előbb az aljára jussanak, de azok is, akiket a mára inkább szárnyaszegettnek tűnő Dávid hamis ígéretekkel, rózsaszínre festett jövővel áltatott. Mert szembenézve a valósággal, mindannyian azt látjuk, hogy az csak nagyon keveseknek rózsaszín, viszont  a holdudvart kivéve, mindannyiunknak tragikusan szürke és gondterhelt.

Orbán Viktor mindig szeretett volna államférfivá válni. Megtehette volna, háromszor is esélye volt rá. Nem tette. Nem volt rá képes. Maradt az a faék egyszerűségű politikus, akinek soha nem az ország egésze számított, csak a hatalom kellett, és az is csupán a pénzszerzésre, harácsolásra. Ez az ő jövőképe volt, nem Magyarországé.

Azok az ellenzéki politikusok, akik lehetővé tették, hogy október 23-án egy új ellenzék születésnapját ünnepelhessük, mindazok, akik beszédet mondtak a Hősök terén még válhatnak államférfivá. Még akkor is, ha a második nemhez tartoznak. Mert az államférfit az különbözteti meg a politikustól, hogy több nála. Az ellenzéki politikusok pedig megtették az első lépést ehhez azzal, hogy az ő jövőképük egész Magyarország. A IV. Magyar Köztársaság.

S, hogy mi lesz mindannyiunk jövőjével? Ahogy Petőfi Sándor írta a Nemzeti dalban: „Ez a kérdés, válasszatok!”  Rajtunk múlik. Mindannyiunkon.