Kínai kapcsolat
2024. április 19-én – tehát másfél éve – vett fel és hívott le újabb kölcsönt a magyar állam egymilliárd euró (jelenlegi euro/forint árfolyamon csaknem 400 milliárd forint) értékben. A pénzügyi tranzakciót galád módon eltitkolták a nyilvánosság előtt, és arra is figyeltek, hogy a 2024. június 9-i EU parlamenti és önkormányzati választásokig ne derüljön ki, hogy ismét külső forrás bevonására van szükség. A megállapodást a magyar állam a China Development Bankkal, az Export-Import Bank of Chinával és a Bank of China Limited Magyarországi fióktelepével kötötte – vagyis egy úgynevezett szindikált hitelről van szó. A futamidő három év, de azt nem tudjuk, hogy milyen kamatkondíciókkal és milyen egyéb feltételek megkötésével (türelmi idő, törlesztési ütemezés, járulékos költségek, garancia elemek stb.) adták nekünk a pénzt a kínaiak.
2024. július végén a DK alelnöke (Varju László) közleményében már jelezte, hogy a „Demokratikus Koalíció közérdekű adatigényléssel fordul az Államadósság Kezelő Központhoz, hogy megtudjuk: miért és milyen feltételekkel adósítják el évtizedekre a magyar embereket Kína felé. Ezzel a hitellel Kína nemcsak gazdasági, hanem politikai függésbe is taszítja Magyarországot. Orbán Viktor ezzel feltette magára az elé dobott kínai pórázt az újabb ellopható milliárdokért cserébe. Az Orbán-kormánynak nincs joga ahhoz, hogy a magyar embereket ekkora hitellel terhelje meg, miközben a pénzt minden bizonnyal a fideszes milliárdosok fogják kapni. Mi, szociáldemokraták azonban nem fogjuk hagyni, hogy a fideszes milliárdosok tovább gazdagodjanak a magyar emberek meglopásából.”
Az eltelt másfél évben az ügy számos jogi fokozatot megjárt, és mindenhol helyet adtak keresetnek, de a Kúria végső határozatában az eljárás megismétlését rendelte el. A mai napon (november 26-án) arról számolhatok be, hogy – megismételt eljárás keretében – a Demokratikus Koalíció újra megnyerte az első fokot, pontosan ugyanúgy, ahogy az előző eljárásban is. Az Államadósság Kezelő Központ jogi képviselője megpróbálkozott azzal az ostoba és erkölcstelen érveléssel, hogy az az 1 milliárd eurós kínai hitel, amit a magyar adófizetők fognak visszafizetni, nem közpénz. Felháborító ez a minősítés és hozzáállás, ezért a DK azt javasolja a kormányfőnek, hogyha komolyan azt gondolja, hogy a kínai gigahitel nem közpénz, akkor kamatostul fizesse vissza ő a 400 milliárd forintot.
Már 2024. tavaszán mindenki tudta, hogy a hibás – és azóta még inkább közutálatnak örvendő – uniós politikánk következtében csak rendkívül korlátozott mértékben érkezik kedvezményes hitel és támogatás a kontinentális közösségtől. Így aztán a magyar kormány a távol-keleti nagyhatalomhoz fordult kölcsönért, remélve, hogy az segítséget nyújt. Még azt sem tudhatjuk, hogy milyen beruházások megvalósítása miatt volt szükség az egymilliárd eurónyi hitel felvételére, hiszen csak általános célok kerültek megjelölésre. Röviden: szinte arra költik a pénzt, amire akarják, nevezetesen: a hiányzó EU-s források pótlására, a NER-közeli vállalkozások megsegítésére, a drámai helyzetben lévő állami költségvetés kiegyensúlyozására, de az sem kizárt, hogy kínai érdekeltségű beruházások finanszírozására. Rossz hír (és szomorú aktualitás), hogy az Orbán-Nagy kettős idén novemberben bevállalt az USA-tól egy „pénzügyi védőpajzs” nevet viselő biztosíték-rendszert is, amely szintén azt igazolja, hogy hazánk jelentős finanszírozási nehézségekkel küzd, így aztán pénzt koldul boldogtól-boldogtalantól. A mostani részsiker kapcsán (elsőfokú ítélet) érdemes kiemelni, hogy a bírósági döntés értelmében, a magyaroknak joguk van tudni, hogy az Orbán-kormány milyen pénzügyi feltételekkel kötelezte el magát Kínának.
A szóban forgó kínai hitel-story egyrészt azt igazolja, hogy a magyar pénzügyi kormányzat alattomos és ellenőrizetlen módon jutott újabb hitelhez, de azt is bizonyítja, hogy Orbánék rövid távon gondolkodnak és nem különösen izgatja őket hazánk hosszútávú eladósítása. Abban reménykednek, hogy Magyarország pénzügyi kiszolgáltatottságának növelése a hatalomban maradásuk biztosítéka lehet. Tévednek.
