Két dudás van immár a csárdában
Megint túl vagyunk egy nemzeti ünnepen, amelyben semmi nem volt sem nemzeti, sem ünnep. Mondhatnám: a rendszerváltás hordaléka az, vagy másként: a többpártrendszer természetes velejárója.
De nem gondolnám, hogy így kellene lennie, nem gondolnám, hogy még ezeken a jeles napokon is arról kellene szólnia az „ünnepnek”, hogy kit miért kell utálni, ki milyen mértékben teszi, vagy fogja tönkre tenni az országot. Félreértés ne essék: nem azt hiányolom, hogy álságos, púderszagú, pasztellszínekkel megrajzolt beszédekre lenne szükség, nem, egyáltalán nem. Csak a gyűlölet hegyomlására, egy-egy kimerevített pillanatra, hogy azért képesek vagyunk együtt élni. Ám, ha valaki megnézte azokat a videókat, amelyek például a Fidesz Millenárison berendezett – szándékos a szóhasználat – összejövetelén készültek, azt tapasztalhatta: ez az ország csupa primitív, gyűlölködő, acsarkodó emberből áll, és ezt az érzést maga a szónok sem enyhítette.
Tudom, nem korrekt, ha rögtön a Fidesz-hívőkre szűkítem le a reflektort, nyilván a másik oldalon is szép számmal akadnak hasonló attitűdű emberek, de azt gondolom az egyik húzza a másikat, a hívő tagozat mindkét oldalon vastagon meghatározza az általánosnak vélt hangulatot. És amikor azt írom: általánosnak vélt, rögtön finomítottam a helyzeten, pedig semmi okom rá, ugyanis valóban az a helyzet, amit a bevezetőben jeleztem: sem ünnep, sem nemzeti.
Mellesleg a szónokok sem törekedtek rá: sem Orbán Viktor, sem pedig Magyar Péter nem törődött azzal, hogy mitől válunk mi egységes nemzetté. Tudom persze, hogy ez illúzió, feltehetően a világon sehol nincs így, vannak azonban egy országnak olyan történelmi pillanatai, amelyekre szinte mindenki büszke, és aki nem az, inkább mélyen hallgat. Két nevet említettem, mert már így alakult: voltaképpen két politikai szereplő tud megmozgatni tömegeket. Orbán Viktor már nagyjából 2002 óta, Magyar Péter pedig mindössze háromnegyed éve. Orbán Viktorról jószerivel mindent tudunk, és ez a minden nem tölt el bennünket reménységgel. Megtanultuk, hogy mondandóját akár percenként is hajlandó változtatni, szöges ellentétét állítani annak, amit egy perccel korábban hallhattunk tőle. Megtanultuk, hogy kiváló hatalomtechnikus, és képes a saját táborát mindig abba az irányba fordítani, amit éppen aktuálisnak tart. Ha kell, orosz-ellenesből oroszbaráttá varázsolja híveit, ha úgy látja jónak, hogy Brüsszel árt nekünk, akkor ebbe az irányba csavarja az embereket, még sorolhatjuk a végtelenségig. Túlélt számtalan botrányt – Szájer, Borkai, Balog, Novák, Varga, soroljam még? – és a többségét nagyjából néhány nap alatt sikerült lekevernie, vagy éppenséggel átfordítania az ellenzékre. Mindig talált okot, és apropót, hogy így járjon el; az elképesztő médiafölény ezt többé-kevésbé biztosította számára. Egészen addig, amíg ki nem jött a fényre valaki, valaki az ő soraikból, aki hirtelen olyan erővel robbant be a politikai térbe, ami új reményt adott mindazoknak, akik megelégelték a rendszert, az Orbán-rendszert, de nem találtak kapaszkodót. Orbán túlságosan kiismerte az eddigi ellenzéket, szereplőit magához édesgette, vagy éppen oly gyűlöletet tudott kelteni, amely átterjedt a társadalom többségére. Magyar valami olyannal állt elő, ami repedést okozott az orbáni hatalom-mechanizmusban. És ez azért meglepő, mert magáról a főszereplőről voltaképpen alig tudunk valamit. Noha naponta találkozunk vele a Facebookon, különböző közösségi felületeken, mégsem tudjuk, hogy ki is ő? Azt látjuk, hogy Orbán-ellenes, azt viszont nem, hogy az éles kérdésekben mit is képvisel. Igyekszik kikerülni a csapdákat, amikkel stigmatizálni lehetne őt. Nem támogatja az ukránokat, de nincs is ellenük, nem orosz-barát, de nem is orosz-ellenes, megtartaná a rezsicsökkentést, és minden olyan elemet, amely az Orbán-rezsim emblematikus tartozéka. De: ma már – Orbán által is elismerten – valódi kihívó. Egyes kutatások szerint már meg is előzi a Fideszt, jogos tehát – ez is az ünnep része volt –, hogy lényegében kormányprogramot hirdetett, ’56 apropóján. És sokaknak, ismerjük el, ez volt maga az ünnep: megélni azt a pillanatot, amelyben túlláthatunk az eddig végeláthatatlannak tűnő Orbán-rezsimen.
De hogy ez a pillanat nyújtható-e, és lesz-e valaha valódi ünnepünk, arról még korai beszélni. Most csak azt láthatjuk, hogy immár valóság: két dudás van a csárdában.
