Még egyszer arról, hogy a falusi fickó rókázott a parlamentben
A napokban bejárta a kormánytól független sajtót, mémek is készültek róla, hogy Orbán Viktor egyik képviselőtársát „szőrét hullató sunyi vidéki rókának” nevezte. Hadházy Ákos azzal érdemelte ki a lerókázást, hogy kérdezni merészelt a miniszterelnöktől, ráadásul olyan kérdést tett fel neki, amire Orbán nem volt felkészülve. Repülőgépes különútja iránt érdeklődött, ám a miniszterelnök nem szokott hozzá, hogy független kérdezővel találkozzon, ettől zavarba jött, hebegett és habogott, a képviselőt pedig nem éppen kedves jelzőkkel felruházott rókának nevezte.
Az esetről a Hírklikk is beszámolt, kollégám, Németh Péter cikkében igen alaposan elemezte, miként vetemedhetett arra Orbán, hogy válasz helyett sértegesse az őt kérdezőt. (Aki, nem mellesleg, nem a saját kíváncsiságát szerette volna kielégíteni. Magyar állampolgárok választották meg és küldték Hadházyt a Parlamentbe, őket rókázta le Orbán.)
Van azonban ennek a parlamenti rókázásnak egy másik, talán kevéssé taglalt vetülete is. Jelesül az, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke beteg ember. Nemcsak abban az értelemben, hogy időnként nem ura a szavainak és egyre ritkábban találkozik a valósággal, hanem, hogy már nem mindig tud különbséget tenni igazság és hazugság között. Nem kizárt, hogy volna rá igénye, de már elfelejtette, mi a különbség a kettő között. Hogyan szokás emberekkel szót érteni, normális hangon beszélgetni velük. Orbán kijött a gyakorlatból, s ami még ennél is súlyosabb, nincs senki a környezetében, aki erre figyelmeztethetné.
Néhány évvel ezelőtt Stumpf István egykori alkotmánybíró a HVG-nek nyilatkozva azt mondta, hogy Orbán megöregedett, elfogyott az energiája. Maga a miniszterelnök is beszélt erről, még 2012 júliusában, amikor azt mondta a Hír TV-ben, hogy legszívesebben farmernadrágban kormányozna, mert „több energiát emésztett fel ez a két év, mint amire gondoltam. Mostanra az akkumulátoraim lemerültek".
Lehet, csak viccnek szánta ezt a 11 évvel ezelőtti kijelentést, idővel mégis valósággá lett. A jelek árulkodók: a miniszterelnök évek óta csak mikrofonállványoknak nyilatkozik, normális újságírót, ellenzéki képviselőt nem engednek a közelébe. Fél mindentől és mindenkitől – okkal, ok nélkül, mindegy. Ami biztos: hívei rosszul élik meg a Vezér leépülését. Ha elhinnék, amit a saját szemükkel látnak, az az ő vereségük lenne. Ezért számukra Orbán még mindig az, aki talán soha nem volt: bátor, becsületes, puritán.
A házi pálinka legyen házi pálinka, a kisvasút legyen kisvasút, a stadion legyen stadion.
Diktatúrákban a megegyezésre való hajlam az engedékenység, a gyengeség jele. Aki pedig gyenge, azt eltiporják. Nem az ellenfeleitől kell elsősorban tartania, sokkal inkább a sajátjaitól. Ha a falkavezér meggyengül, és nem tud már elegendő zsákmányt szerezni a csapatnak, akkor félreállítják. Jó esetben kiközösítik maguk közül, boldoguljon, ha tud. Persze, nem tud, egyedül, segítők nélkül a megsemmisülés vár rá. Durvább esetben rárohannak és széttépik. Nincs már rá szükség, ráadásul árt is a többieknek, mert félelmetes, pusztító betegséget terjeszt: az erősek világában ugyanis a gyengeség a leggyilkosabb kór. A falka nem engedheti meg magának, hogy éhes maradjon, az életük törvénye, hogy enniük kell. Ma többet, mint tegnap.
Orbán hiába próbál erősnek mutatkozni, magabiztossága csak látszat. Egyre nehezebben, egyre mélyebbről, a korábbiaknál nagyobbakat küzdve kell visszajönnie.
A miniszterelnök beteg és fél. Ezért harcol mindig és mindenki ellen, ott is, ahol nincs ellenség. Hogy valóban közel a vég, vagy csak az őt nem kedvelők egyre növekvő tábora szeretne a valóságosnál többet belelátni a furcsa mozdulatokba, a kínos, erőltetett nevetésekbe, a rosszul, rossz helyen előadott viccekbe, és mint legutóbb, egy normális miniszterelnökhöz méltatlan rókázásba, előbb-utóbb kiderül.
