Megint jöttek, a „doni hősökre emlékeztek"…
Emlékezni kell, ha fáj, akkor is. Hazudni azonban tilos: áldozatokat, köztük bűnösöket hősöknek mondani önáltató és nemzethülyítő gazemberség.
Az egyik honvédelmi államtitkár így beszélt:
"De katonák voltak, akik felesküdtek hazájuk védelmére. És az eskühöz hűen küzdöttek a végsőkig és adták legdrágább kincsüket, az életüket a hazáért. Akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt."
Hogy jön a Donhoz a honvédelem..? És kitartottak..? Hiszen kivégezték azokat, akik megszöktek…
Igaz: „az elesettek nem akartak hősökké válni". Ha föltámadnának, alighanem elégtételt vennének a mai hazudozókon.
Papolni persze könnyű, alávalóan hazudni is hazaszeretetről, a család szeretetéről és az értük érzett felelősségről, valamint az áldozatvállalás képességéről és a magyarság megtartó öntudatáról – de míért kellett ezért a Donig menni..?
Lehet ezt is mondani:
Sajnos, az akkori hiányosságok miatt a front összeomlott, és a 2. magyar hadsereg megsemmisült.
A szentségit: mi lett volna, ha a front nem omlik össze, ha – a németek oldalán – „győzünk"?! Észnél vannak ezek az emberek?!
Meddig folytathatják ezt az átkozott, történelemhamisító ocsmánykodást? Meddig beszélnek a doni áldozatokról azt hazudva, hogy „a hazáért küzdöttek és haltak meg" – felmentve, felmagasztalva ezzel bűnös politikusokat is..?
Persze elgondolkodhatunk: lehet-e másképp beszélni „vitézről" elnevezett alakulat előtt, Prohászka Ottokár Cserkészcsapat társaságában..?
„A túlerő talán győzött…" – ezt Spányi Antal megyéspüspök mondta.
Hát igen: talán… Bár Orbániában ezt mintha nem akarnák tudomásul venni.
