Megvan a mi keresztünk…

Nem mondom, hogy a legautentikusabb szöveg, de azért álljon itt tájékoztatásul az az ismertető, ami a Wikipédián olvasható. Íme: „A Gellért-hegyi Szabadság-szobor Budapest egyik jelképe, felemelt kezében pálmaágat (a győzelem és a béke jelképét) tartó nőalak, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben elkészült alkotása. Az eredeti, több kisebb szobrot is magába foglaló kompozíció hivatalos elnevezése Felszabadulási emlékmű volt; a német hadsereget Budapestről kiverő szovjet hadsereg haditettének emlékére állították. A szocialista rendszer bukása és a szovjet felszabadítás átértékelése után a szoboregyüttest némileg átalakították és a szovjetekre való utalásokat, mint például a szobor előterében álló (kezében PPS–41 géppisztolyt tartó) 4 méter magas szovjet katona szobrát is eltávolították. A katona szobrát 1956-ban már ledöntötték, de a forradalom bukása után azt pótolták,[1] majd 1992-ben végleg a Memento Parkba került. A szobor talapzatán lévő feliratot is megváltoztatták, ezzel új értelmezést adva Budapest egyik leglátványosabb nevezetességének. A szabadságot szimbolizáló nőalak a felállítása után hamarosan a város egyik legfontosabb jelképévé vált.

Maga a szobor 14 méter magas, amely talapzatával együtt 40 méter magasra emelkedik[2] a 235 méter magas Gellért-hegy fölé. A Citadella délkeleti bástyájánál álló emlékmű a főváros számos pontjáról jól látható.”

Azért adtam ezt most közre, hogy ne vádoljanak elfogultsággal: a szoborhoz már többször is hozzányúltak, ledöntöttek róla katonát, letöröltek róla feliratot, vagyis – ha innen nézzük – a változtatás nem ördögtől való. Amúgy többnyire olyan hatalmak szokták ezt megtenni, amelyek mindenáron és minden sarkon valami nyomot akarnak maguk után hagyni. 

Nos, az Orbán-kormány tipikusan ilyen; tessék csak körülnézni Budapesten, lépten-nyomon beleütköznek a monumentalitás jelenlétébe; nagy eséllyel magának a miniszterelnöknek az ízlését tükrözve. Én most nem akarnék vitát nyitni ezen ízlés fölött, az tudniillik, hogy nekem nem tetszik, semmit nem jelent. Nyilván sokaknak igen, de ezt viszont nem tudjuk. Nem tudjuk, mert Orbán úgy nyúl hozzá Budapest tereihez, közparkjaihoz, emlékműveihez, épített örökségéhez, hogy arról senkit nem kérdez meg. Úgy értem: nem kérdezi meg a budapestieket. Nem kíváncsi arra, hogy e város lakói mit szeretnek, mit szeretnének és mit nem. Ha akarják, megkapják a Vár teljes átalakítását, megkapják a szobrok evakuálását, el kell viselniük múzeumok elköltöztetését, és mindazt a – szerintem – ízléstelenséget, amivel telepakolják a fővárost. (Nem állítom, hogy mind és minden az, sőt, azt is elfogadom, hogy közülük akadnak maradandó alkotások is, de minden nélkülünk, városlakók nélkül történik.)

Azt sem gondolnám, hogy minden lépéshez egy népszavazást kellene rendelni (nyilván azt is úgy tennék, hogy bevonnák az általuk uralt vidékieket is…), de az Orbán-kormány csak manipulált kérdésekkel tud operálni, lásd a tizenvalahány nemzeti konzultációt – vagyis mindent eldönt előre. 

És itt, a Gellért-hegy tetejére tervezett átalakítással sem bízott semmit a véletlenre. Valaki, valakik kitalálták, hogy átbuherálják a szobrot, és a talapzatra egy hatalmas keresztet vésetnek. 

Mert hát mi keresztények vagyunk. Mármint ők. Olyanok, amilyenek, ezt ne vitassuk. Illetve mi nem vitatjuk az ő kereszténységüket, legfeljebb kérdéseket teszünk fel, de azokat is óvatosan. Elfogadjuk – úgy ahogy –, hogy ők is megtették azt a nagy utat, ami a vallásig vezetett, ám ebből még nem következik, hogy ezt az utat nekünk is meg kell tennünk. Nem kell elfogadnunk, hogy egy szobor, amely a szabadságot jelképezi, a maga nő-alakjával és pálmaágával, immár a kereszténység mementójává válik. Mert nem válik. Ez a szobor Budapest szimbólumává vált, a főváros szimbólumává. És mert az, nem is akarta senki, hogy hozzányúljanak, azt meg végképp nem, hogy egy vallási jelképpé alakítsák át. Ráadásul annak ellenére teszik ezt meg, hogy a szobor készítőjének családja nem kívánta volna a keresztet, de hát ez a család-barát kormány ezt sem vette figyelembe. 

Vagyis: ez az új alkotás immár egyben a zsarnokság mintája is; hogyan kell valamit erőből, kérdezés nélkül megerőszakolni. Szép harmónia lesz ez: ott a pálmaág – kvázi olajág – a béke jelképeként, és ott a szobor ellen beindított keresztes háború szimbólumaként a kereszt. 

Cipeljük.

Ki tudja, meddig még...