Miért ilyen magas és meddig? - a jelenlegi magyarországi infláció természetéről

Milyen mértékű inflációról van szó?

A Statisztikai Hivatal szerint az áremelkedés augusztusban 15,6 százalékos volt, ám uniós módszertan szerint számítva, a harmonizált index ennél jóval nagyobb, 18,6 százalékost jelzett. A különbség egy része érthető, más része nem. A harmonizált árindex figyelembe vette az augusztusban már érvényes rezsiemelést. Ezt a KSH a hazai piacra szánt mutatójában majd csak szeptembertől teszi meg. Noha a megemelt áram- és gázszámlákat már augusztustól fizetnünk kell, ennek figyelmen kívül hagyásával fiktív jólétet lehet kimutatni (és a nyugdíjkorrekció is kisebb lehet a tényleges drágulásnál).

Másrészt a hivatal a nekünk szánt indexben nem számol a külföldiek magyarországi fogyasztásával, míg az uniós módszertan ezt megköveteli. Hogyan tudják ezt a KSH-ban megoldani, nem ismeretes. De ha megoldják (például becslésekkel), téves eredményt mutatnak ki. Hiszen a külföldiek hazai vásárlásai hozzáadódnak az itthoniak keresletéhez, és együtt teremtenek lehetőséget az áremelési szándékok elismerésére. A kereslet húzta inflációból nem különíthető el, hogy az a rezidensek vagy a nem magyar állampolgárok fogyasztási keresletéből adódik-e. (És hova sorolódik a kettős állampolgárok fogyasztása?)

Az említett felvetésektől függetlenül, a háztartások zöme egyik inflációs adatot sem fogadja el, mert az üzletekben és a szolgáltatóknál jóval nagyobb drágulást érzékel, ami nagyon is érthető. Hiszen leggyakrabban élelmiszereket vásárolnak, és ezeknek az árai ebben az évben az átlagosnál jóval nagyobb mértékben emelkedtek – hivatalosan is –, a fogyasztói kosárba kerültek 40-60 százalékkal is (kenyér, margarin, sajt, tojás, száraztészta, rizs, sertészsír, baromfi stb.). A szerencsétlen háztartási naplót vezető persze nem tud súlyozni és kereslete nem öleli fel a fogyasztói kosár teljes tartalmát. Beéri egy-egy termék vagy szolgáltatás drágulásán szörnyülködni, és minden adott esetben igaza van. Nem illik lefitymálni ezt a véleményt, mert inflációs várakozásai, bér-, nyugdíjemelési követelései, vállalkozásának árszabásai, mint szociológiai tényhez, ehhez igazodnak. 

Magam is készítettem egy kis felmérést: egy nagy élelmiszerlánc tavaly decemberi és a most augusztusi reklámújságjában szereplő kínálat árait vetettem össze, amiből az idén lezajlott árnövekedés kiolvasható. Bizony az esetek többségében a KSH által jelzettnél jóval nagyobb drágulás mutatkozott. Akik tehát ennek az üzletláncnak voltak a vásárlói, nem alaptalanul hitetlenkedtek a hivatal által publikált árindex felett. (S tudjuk, hogy a kereskedő cégek, ha nem is kartellben, de követik a többiek árszabásait.)

Mi a helyzet a magyar inflációval nemzetközi összevetésben?

Azt talán a legelvetemültebb kormányfanok sem tagadják, hogy a háború és a szankciók nemcsak Magyarországot érintik, hanem – maradva szűkebb világunknál – az unió valamennyi tagállamát is. Ha pedig az inflációt a háború, illetve Gulyás Gergely tolmácsolásában a szankciók okozzák, akkor ebből – mechanikusan kivetítve, de logikusan – legalábbis hasonló inflációs rátáknak kellene következniük az unióban. Ezzel szemben – a júliusi adatok állnak rendelkezésre – a 27 országból 16-ban két számjegyű volt a drágulás, ebből a legmagasabb a balti országokban, 20 százalék feletti. A szóródás tehát meglehetősen nagy, amiben tükröződik az egyes országok fellépése az infláció kivédésére is (adócsökkentések, árbefagyasztások). 

A magyar infláció júliusban a hatodik legmagasabb volt az unióban, annak ellenére, hogy nálunk a fogyasztás 16 százalékát ársapka védte, s ilyen jelentős mértékű elfojtott infláció sehol sem érvényesült. Széleskörű árbefagyasztás nélkül mi is megcsíptük volna a 20 százalékos mértéket.

• Az unión belüli inflációs különbségeket alapvetően a háztartási energia drágulásának mértéke magyarázza. Míg ez a faktor az unió átlagában júliusban 39 százalékos áremelkedést jelzett, nálunk csak 1,7 százalékost, ennek alapján nálunk jóval alacsonyabbnak kellett volna lennie az inflációnak 
• Az EU inflációját kiváltó másik tényezőnél, a járműüzemanyagoknál is számottevően alatta vagyunk (14 százalék) az unió átlagának (31 százalék).

Márpedig köztudott, hogy a háború energia- és üzemanyag-drágulást hozott, ami tükröződött az unió átlagos fogyasztói árindexében (109,8 százalék), de a mi ennél magasabb (114,7 százalékos) mutatónkban nem. Ezért jogos a kérdés: lehet-e háborús inflációról beszélni? Másutt igen, nálunk a legkevésbé. 

De érdekes az a kérdés is, hogy mi a helyzet a szankciók kiváltotta inflációval. 

Egyfelől a szankciók zöme személyekre, forgalmi úthasználatra, pénzügyi elszámolásokra, személyi vagyonok zárolására vonatkozik, aminek semmi köze az inflációhoz. Amennyiben áruimportot tilt (vas, acél, fa, arany, luxusáru, likőr, tengeri eredetű élelmiszer, cement, szén, fosszilis eredetű tüzelőanyag, nyersolaj, finomított kőolajszármazékok), akkor az annyiban lehet inflációs hatású, ha ezeket az egyes országoknak máshonnan kell beszerezniük és drágábban, mintha Oroszországtól vásárolták volna. Az importembargóból bennünket leginkább a kőolaj és származékainak behozatala érint, viszont erre átmeneti felmentést kaptunk Brüsszeltől, tehát a hazai inflációt nem befolyásolhatja. Vagyis a magyar inflációt nem a szankciók, hanem az azokra adott putyini válasz, az energiaárakkal és szállításokkal való zsarolás befolyásolja. Eléggé kétséges, hogy a szankciók felfüggesztése esetén Putyin hatalmas kőolaj- és gázárcsökkentést hajtana végre, hiszen bizonyos, hogy a háborúról (és kiterjesztéséről?!) nem tenne le, amihez – mint Montecuccolitól tudjuk – pénz, pénz és pénz szükségeltetik. 

Másfelől az első gazdasági szankciók áprilisban fogantak, ám a magyar infláció már tavaly októbertől jelentősen felpörgött. 

Harmadszor pedig nem téveszthető szem elől, hogy az energia- és üzemanyagoktól (meg az alkoholoktól, dohánytermékektől, a feldolgozatlan élelmiszerektől, a támogatott gyógyszerektől) mentes alapinfláció (maginfláció) júliusban Magyarországon volt az unión belül a legmagasabb, majdnem háromszorosa az unió átlagának. Ez a mutató ez év márciusától gyorsabb növekedést jelez, mint a teljes fogyasztásra számított, ami arra utal, hogy nálunk nagyon erősek az alapinflációs (középtávú trend) folyamatok, amit a szankciók felfüggesztése korántsem tudna megtörni. Kiváltképp nem azonnal. 

A szankciókra mutogatás a kormány részéről az infláció kapcsán, nem más, mint a Brüsszel elleni gyűlölet ébrentartása, fokozása és a kormány saját felelősségének elhárítása, eltakarása. 

Az Orbán-kormány hazai inflációért való felelősségét pedig – nemzetközi összevetésben – több körülmény is tanúsítja. 

• Inflációnk gyorsulása áprilistól szignifikánsan nagyobb volt, mint az unió átlagában mutatkozó.
• Az európai és a magyar infláció közti különbség március óta növekszik: 0,8 százalékpontról 4,9 százalékpontra – a mi hátrányunkra. 
• Az élelmiszerek és az alkoholmentes italok drágulási különbsége is emelkedik, júliusban már 16 százalékpontos volt.
• Az euróövezet maginflációja júniusról júliusra 3,7 százalékról 4 százalékra nőtt, nálunk ugyanez ugyanekkor 13,8 százalékról 16,7 százalékra kúszott fel.
• Az eurózóna inflációja júliusról augusztusra csak 0,2 százalékponttal emelkedett, nálunk a növekmény 3,9 százalékpontos volt.
• Az unióban nálunk volt a legmagasabb alapkamat-emelés, ennek ellenére, a forint gyengült a legnagyobb mértében.

S keletkeztek az ismertetett adatok, annak ellenére, hogy az ársapkákkal nálunk volt az infláció legnagyobb lefojtása, s hogy ennek ellenére, inflációnk rég nem látott magasságokba emelkedett, annak a külső okokon túlmenően, speciális belső okainak kellett lennie. 

Az infláció belső okairól

Abban, hogy a hazai infláció – az elfojtottal együtt – 2022-ben a unió legmagasabbjai közé sorolódik, mértéke a kilencvenes éveket idézi, amikor a rendszerváltás árfelszabadítása majd a Bokros-csomag következményeként jelentkezett, meghatározó szerepe van az Orbán-kormány politikájának és a lényegében tőle nem független monetáris politikának. 

• A növekedést hajszoló és a választások megnyerésére koncentráló politika – kiváltképp 2016 után – az uniós csapok felgyorsított kinyitása mellett a laza költségvetési és jövedelmi politikával öntötte a pénzt, az infláció fűtőanyagát a gazdaságba, miközben a termelés egyre inkább kapacitáskorlátokba ütközött. A 2022-es választások megnyeréséért folytatott példátlan méretű pénzszórás olyan gazdaságba érkezett, amelyben már egy éve egyébként is felfutóban volt az infláció, beleértve a maginflációt is, a megtakarítások pedig elégtelen ösztönzöttségűek voltak.
• A kormány a Covid alatti veszteségeket – nemzetközi mércével mérve – alig kompenzálta, azok „ledolgozását” a cégekre hárította, amelyek – a háztartások felduzzasztott keresletének tengerében – éltek is a jövedelemszerzés legegyszerűbb módjával, az árak emelésével. 
• Nagy Mártont idézve: Magyarország élen jár abban, hogy felismerte: az infláció hatásától meg lehet védeni az embereket (Népszava, július 5.), aminek jegyében a kormány sapkákat húzott az árakra (illetve nem vette le azokat a „rezsicsökkentés” szent tehenét követve), a felszámolható kamatokra, és továbbra is életben tartotta a hiteltörlesztési moratóriumot. Mindezekkel pedig – a társadalom alkalmazkodó-, védekezőképességét elaltatva – a felszabaduló keresleten keresztül is tovább fűtötte az inflációt.
• A tavaszi választásokat követően kikényszerülő fiskális rendbetételhez felhasznált eszközök zöme rendre inflációs hatású, így az „extraprofitadók” kivetése, a népegészségügyi adó kiterjesztése, a jövedéki és cégautóadók emelése, a kata gyakorlati beszántása és a „rezsicsökkentés” részleges feladása. 
• A 2010 után regnáló Orbán-kormányok egyik fő gazdasági bűne, hogy a magyar gazdaság versenyképességét megtartandó, hagyták a forint értékvesztését. Ugyanakkor a versenyképességet belülről erősítő tényezőket a piacgazdaság hajtóerejének politikai kikapcsolásával kiiktatták. Ennek a politikának összességében inflációemelő és potenciális növekedést rontó hatása volt.
• A Magyar Nemzeti Bank oroszlánrészt vállalt az extenzív növekedést hajszoló kormányzati konjunktúrapolitika támogatásában a forint leértékelődésén való keresztülnézésével és irdatlan mennyiségű olcsó pénz gazdaságba pumpálásával, amit a tavaly nyár óta folytatott, megváltozott politikájával próbál korrigálni – egyelőre kevés sikerrel. A forint árfolyamgyengülését ideig-óráig tudja csak feltartóztatni, mert abban szerepe van annak a nyomásnak is, ami a piaci szereplőknek az uniós pénzcsapok megnyitására való várakozásából adódik. 

xxx

A magyar gazdaságban momentán nemcsak a kívülről, az importon keresztül érkező inflációs hatásokkal kell megbirkózni, hanem a kormány és az MNB által kitermelt, belső előállításúakkal is. Az ársapkák kikényszerülő levétele – az inflációs várakozások felfűtésén keresztül is – a szükségesnél hosszabban elnyúlóvá teszi a magyar inflációt. A hazai drágulás – a legjobb esetben – valamikor a jövő év első felében fog tetőzni, és a jegybank inflációs céljának felső határát (négy százalék) feltételezhetően csak 2024-ben fogja elérni. 

Ha csak nem követjük a Gulyás Gergely által megszellőztetett receptet, kilépést az uniós szankciókból… ebbe a rémes szcenárióba belegondolni sem merek.