Miniszterelnök úr, önnek hol fáj?
Új mélységeket tárt fel előttem a miniszterelnök oldalára kitett közös fotó Schwarzeneggerrel. Pontosabban a hozzá csatolt szöveg: „Egyszer megkérdeztem Schwarzeneggert, hány fekvőtámaszt csinál egy nap. Azt mondta, csak onnan számolom, amikor már fáj. Így vagyunk ezzel mi is a kampányban. Ilyenkor a fájdalom a barátunk, ilyenkor kell rátenni még egy lapáttal. Kérlek benneteket, tegyetek rá még egy lapáttal!"
Miniszterelnök úrnak jelentem, nekem már fáj. Először akkor nyilalt bele valami itt hátul a kisagyamba, amikor bedobták ezt a különösen bárgyú paradicsomos rigmust. Akkor jöttem rá, mégis van valami abban, hogy a hülyeség fáj. A másoké is. Pedig nem vagyok az ilyesmire túlságosan kényes. A látogatását Márika néninél, sőt, azelőtt a Helló, Röfis vizitet is még elég jól bírtam, mi több, az ön ünnepi beszédeit is viszonylag fájdalommentesen vészeltem át. Németh Szilárdot, Menczer Tamást és Kósa Lajost is tűrtem, pedig ők feszegették a határokat, pontosabban majdnem átlépték a fájdalomküszöbömet.
De amikor kb. három méterenként találkoztam a blődli plakátjaikkal, a nyilalás állandó, tompa sajgássá változott. A rajtuk lévő hazugságokat már megszoktam, viszont a színvonallal való szembesülés keszonbetegsége, hát az a fülzúgás mellett, szúró fájdalmat idéz elő itt, a bal halántékomon.
Attól tartok, még nem mentek le egészen kutyába. Lesz még pár ötletük, két lapátolás között. Mindenesetre beszerzek két doboz Algoflexet, elvégre nem vagyok én egy Schwarzenegger!
Jó, értem, hogy magának a fájdalom a barátja (megjegyzem, barátkozzon vele a rosseb, én ugyan nem!), de azért így sem lehet könnyű. Miniszterelnök úr, önnek hol fáj?
