Mit mondhat nekünk az amerikai film?

A hetedik művészeti ág, a filmművészet sehol nem tudta oly mértékben játszani a demokráciára nevelés szerepét, mint az Egyesült Államokban. A sokféle etnikumú, nyelvű bevándorlók tömegéből való közösségformálás korán felértékelte a filmet, amely akkori technikai állapota, azaz némasága miatt egalitárius szórakoztatásnak számított – hiszen mindenki megértette, nem kellett a történet elsajátításához különleges képesség. A Samuel Huntington politológus által magkultúrának nevezett értékek, mindenekelőtt a protestáns-jenki erényetika elterjesztésében a film szerepe kezdettől nem volt alábecsülhető. Mivel az Egyesült Államok bizonyos értelemben „történelmen kívülinek” látszott, hiszen mindenki jött valahonnan, ezért fontos volt, hogy az alkotmányosság és demokrácia értékrendje minél előbb átitassa az újonnan érkezett állampolgárokat. A politikai indoktrinációnak voltak szélsőséges példái, amelyekre az amerikai filmgyártás ma nem lehet büszke (például a spanyol-amerikai háború volt az első olyan fegyveres konfliktus, amelyben propagandaeszközként felhasználták – amerikai oldalról – a mozit, majd ezt csúcsra járatták az I. világháborúban), és vannak, amelyekre igen (az amerikai filmekkel törekedtek megkedveltetni az Egyesült Államokat az 1945 utáni Németországban). A polgárjogi mozgalmak érvényre juttatásában is nagy szerepük volt a filmeknek, kezdve az őslakos-ábrázolás megváltozott hangsúlyaitól az afroamerikai kérdés filmes ábrázolásáig. 

Frank Tibor történész az Amerika világai című könyvében felhívta a figyelmet arra, hogy az amerikai filmrendezők legjobbjai a forgatókönyvet és a kamerát a társadalmi érzékenység szolgálatába állították: „…mintha a legutóbbi néhány évben Hollywood is emberibb arcot kényszerülne mutatni: az amerikai filmipar egy rokonszenves ága mind határozottabban fordul az emberi kapcsolatok, a szolidaritás, a fair play egykor jellegzetesen amerikai, puritán gyökerű értékeinek bemutatása felé. Steven Spielberg, Robert Zemeckis, Oliver Stone, Michael Crichton és néhány más rendező és forgatókönyvíró filmjei mintha az amerikai film reneszánszát indították volna el, amely abból a társadalmi méretű óhajtásból meríti erejét, hogy újra a klasszikus amerikai kvalitások jelenjenek meg példaként.” (Frank Tibor: Az amerikai kultúra értékei és bírálói. In: Frank Tibor. Amerika világai. Bp., 2018, Gondolat Kiadó. 473.)

Két olyan értéknek tulajdonítunk jelentőséget, amely formálta az amerikai jellemet. Az egyik a szolidaritás. Ha társadalomtörténeti és eszmetörténeti szempontból vizsgáljuk az amerikai filmeket, akkor azt tapasztaljuk, hogy a szolidaritás kisközösségi, lakó-, munkahelyi és iskolai közösségi szinten mélyen beépült az amerikai társadalom szövetébe. Az amerikai filmek gyakran játszódnak kicsi, összetartó településeken, olykor egy intézményben (előszeretettel iskolában és kórházban), vagy egy kisebb lakóközösség kebelében, amelyeket kívülről fenyeget valami veszély. A veszélyforrások változatosak, a gazdasági hatalmasságoktól kezdve a terroristákon át, a „fúúú, de gonosz” óriáscápán, óriáspolipon, óriásaligátoron, óriáspókon keresztül a természetfeletti/-alatti világűrből, föld alól, padlásról-pincéből előtörő ellenségig, és ezért a lakosoknak össze kell fogni, félretéve a pártoskodást (nem csak politikai értelemben!). A szolidaritás érzülete nyilvánul meg a kisebbségi kérdés filmes kezelésében, ami leginkább persze az 1960-'70-es évek sokágú polgárjogi, egyenjogúsító mozgalmainak a terméke, de megtalálhatjuk példáit korábban is. Az amerikai film a legkülönbözőbb foglalkozási csoportokat ábrázolja szolidáris akció közben. 

Ennek másik vonása az együttműködési képesség. A „vadonban”, a frontier viszonyai között az egyének nem tudtak volna túlélni az együttműködés megtanulása nélkül. A szabad individuumok társultak, és nem felülről szervezték meg a közösségeket. Ebből fakad az amerikai nemzeti mitológiában az amerikaiság egy szuszra individualista és közösségközpontú jellege. Frederick Jackson Turner 1893-as A hatásvidék jelentősége az amerikai történelemben című előadásában amellett érvelt, hogy a határvidéki életmód talán mindennél jobban formálta az amerikai karaktert, és azóta sok történész ennek nagyobb szerepet tulajdonít az amerikai politikai hagyományban, mint a Függetlenségi Nyilatkozat, az alkotmány, az alkotmánykiegészítések elvi deklarálásának, vagy a polgárháborúnak, amely egységes nemzetet teremtett. A Nyugat az a hely, ahol a keletről jött egyén leveti az addigi ósdi, Európából hozott szokásokat, mintegy megtisztul. A telepes feladata a Nyugat megszelídítése, a vadon feltörése. Ehhez azonban segítőtársak kellenek, és közösség szükséges. Henry Nash Smith irodalomtörténész, az amerikai irodalom és kultúra kutatója az alábbi ellentétpárral érzékelteti a Vadon és a Civilizáció ellentétét a szolidaritás szempontjából: szabadság – korlátozás/önérdek – társadalmi felelősség. A Nyugaton a Civilizáció meghonosítása azt jelenti, hogy az egyén átadja a helyét az őt korlátozó közösségnek. Az egyén felelős önmagért és a többiekért. Szabad, de a szabadság addig terjed, amíg a többiek szabadsága kezdődik. A vadonban létrejött civilizáció a szolidáris, önmagát kormányzó, autonóm közösségben manifesztálódik. Az amerikai felfogás mai napig a kisközösségeket tartja a demokrácia (kisvárosi) laboratóriumának. Az amerikai filmek ma is azt sugallják, teljesen mindegy, ki vagy (legalábbis a pozitív szereplők esetében): demokrata vagy republikánus, liberális vagy konzervatív, relatíve – amerikai környezetben – baloldali, fehér vagy afroamerikai, ázsiai, vidéki, városi, az számít, mit csinálsz, mit teszel egy szűkebb embercsoportért, a közösségedért.

Az amerikai filmen a természet iránti félelemmel telített alázatnak a leképeződése az is, amikor egy nagyvárosi karakter, általában diplomás (orvos, forgatókönyvíró), olykor rendfenntartó (rendőr, seriff) bekerül a városi civilizációtól távoli közösségbe, erdők, tavak, hegyek közé, és ott kell megküzdenie azért, hogy a helyi, természettel szimbiózisban élő közösség befogadja. Persze, ő is alakítja a közösséget, mert elviszi a városi civilizáció áldásait, technikai és kulturális értelemben, afféle népnevelővé válik, de egybeolvad a közösséggel, nem csupán lehajol hozzájuk. Valószínűleg a téma azért tér vissza-vissza különböző műfajokban, mert a mai napig nagyszámú a népesség, amely farmon és kisvárosokban él, márpedig ez a réteg szintén filmfogyasztó, és szereti viszontlátni, ezáltal megerősítve érezni a maga értékeit.

Hogyan jelenik meg ez a magyar filmen? Magyarországon az együttműködési képesség a filmekben szinte csak végszükség esetén jelenik meg. A magyar sorozatokban és közönségfilmekben a karakterek közötti konfliktus általában abból fakad, hogy mindenki a maga feje után megy, mindenki mindent félreért, mindenki elkószál, senki nem úgy viselkedik, úgy dolgozik, ahogyan kellene, hanem ahogyan lehet stb. Mindezzel a Sein und Sollen majd ötszáz éves életérzése kerül a képernyőre: tudjuk, milyen a Nyugat, utol is akarjuk érni, de nem megy. Az amerikai identitásba mélyen beépült az a tudat, hogy a pionírok a „vadonban” telepedtek meg, és ott kellett, ezer veszély közepette teremteniük egy új világot – ami persze morálisan a régi, kereszténység-központú, ezáltal Európa-központú világ, de praktikusan sok szálat el kellett oldani Angliától és általában az Óvilágtól. Magyarországon a természethez furcsán állunk. Egyfelől szeretjük emlegetni a Kárpát-medencét, mint természetes geopolitikai tájat, ezt a „tejjel-mézzel” folyó régiót, amely a magyar történelem nagy részében bőkezűen osztogatta áldásait, úgy, hogy sokan – talán túláltalánosítva – a magyar föld gazdagságából és hegykoszorú meg folyók általi természetes védettségéből vezetik le az egymással nem törődés kultúráját, a túlzott individualizmust. 

Magyarországon a munkaerőhiány éppúgy állandó probléma volt, mint Észak-Amerikában, és éppúgy célország volt a bevándorlás számára. De a szocialista rendszer erőltetett iparosítása nagy kárt okozott a természethez való viszonyban. Másfelől a népesség sokkal urbanizáltabb, mint az Egyesült Államokban (persze, tegyük hozzá a két ország össze nem hasonlítható méretét), ugyanakkor Budapesten kívül nincs olyan város, amely egyszerre tölthetné be a gazdasági, politikai és kulturális funkciót – miközben az Egyesült Államokban bőven van. Olyan drámai elem, hogy a falusi és a Budapestről elköltöző magyar állampolgár kölcsönösen egymást alakítja-formálja, totálisan hiányzik a magyar moziból. Így nem csodálható, hogy hiába az állandó közéleti beszéd a környezetszennyezésről, a falu kiürüléséről, a népességfogyásról, a helyi intézmények (posta, patika, iskola, kisbolt) megszűnéséről – nincs olyan „puha tényező”, amely ezt átélhetővé tenné a falusi rokon nélküli nagyvárosi közönségnek. Bizonyos témák, mint a falusi – és nagyvárosi emberek –, főleg idősek, betegek és szenvedélybetegek magára hagyottsága, elmagányosodása, alig-alig jelennek meg, nemhogy a közéletben, de a filmeken sem. Ki merjük jelenteni, az, hogy a környezeti, demográfiai és egészségügyi problémák állandóan radar alatt maradnak, abban az 1990 utáni magyar film- és tömegkultúra felelős. E tekintetben mindenképpen súlyos a mai magyar helyzet.

Érdemes tanulmányozni az amerikai és magyar filmek különbségeit, hogy megérthessük a jelenünket és a múltunkat. S talán egy napon a demokratikus értékek nálunk is elterjednek, és a John Wayne-féle karakterek ellovagolhatnak a naplementébe.

Paár Ádám