Nincs ok hatalomban tartani Orbánt

Nem, persze, hogy nem a Fidesz-közeli, a hatalom által felbérelt kutatók eredményeiről beszélek – azok ugyanis hatalmas kormánypárti győzelmet vizionálnak –, hanem azokról a mértékadónak tekintett intézetekről, amelyeknek joggal bízhatunk a méréseiben. Nos, ezek a legjobb esetben is csak kiegyenlített erőviszonyokról számolnak be, mi több, olyan kutatási eredményekről, amelyek ugyan adnak esélyt az összefogott ellenzéknek, de – egyelőre – inkább Fidesz-győzelmet jósolnak.

Vajon miért? Van-e józan magyarázata annak, hogy Magyarország 2021 végi állapotában szinte rezzenéstelenül a helyén a kormány? Jó, nem teljesen rezzenéstelenül, látunk ott ijedtséget, és ebből az ijedtségből fakadó lépéseket, de pánikot semmiképp. Kétségtelen, hogy nagy erőkkel lapátolják ki az állami vagyont, telepítik általuk gründolt alapítványokba, de hát lopni eddig is loptak, legfeljebb nem ilyen nagy ütemben, és nem ennyire kreatívan. Hinné, hihetné az ember, hogy az ilyesmi azért már csak-csak feltűnik a választóknak, de a mi választóink, a „magyar emberek” elnézőek, már ha egyáltalán értesülnek arról, mi folyik körülöttük. Mert hát ezek a „magyar emberek” sok településen arról sem hallottak, hogy történt itt valamiféle előválasztás, politikai érdeklődésük és tudásuk megáll ott, hogy Kósa Lajos koronavírusos lett.

De a kérdés arról szólt: miért van ez így? Miért tehet meg velünk bármit a hatalom, miért nincs semmi következménye annak, hogy a 21. század első negyede nemcsak a demokratikus élményeinktől – ha voltak ilyenek – fosztottak meg bennünket, hanem még a jobb, gazdagabb élet reményétől is. Illetve miért van az, hogy a társadalom döntő többsége rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, hogy embertársai szűk rétege egyre gazdagabb, félmilliós Luis Vuitton bakancsban jár, miközben neki a napi betevő is gondot okoz?

Ne várja tőlem az olvasó, hogy most választ kap ezekre a kérdésekre, inkább csak annak leltárát akarnám kivetíteni, mennyi tény szól az ellen, hogy Orbán Viktor és kormánya még mindig hatalomban van. 2021 végére ugyanis eljutottunk odáig, hogy minden korábbinál élesebbé vált a kontraszt a központi kommunikáció sikerpropagandája és a valóság között. A pandémia és a Fidesz minden áron való győzni akarása egyre többeket sodor az élhetetlen kategóriába. És az élhetetlen e helyütt a szó szoros értelmében is igaz; újra egyre többen jutnak a járvány miatt válságos állapotba, egyre többen veszítik életüket, speciálisan magyar okok miatt.

Tudjuk, hogy az egész világon pusztít a Covid, de a világ jobbik felén szembenéznek a bajjal, és megfelelő módon tájékoztatják a lakosságot, mégpedig annak érdekében, hogy kialakítsák saját védelmi mechanizmusukat. Nálunk azonban csak hazudozás, ámítás, az adatok titkolása vagy elcsalása folyik, a hatalom még attól is retteg, hogy a média bemutassa a kórházi valóságot; nehogy már az emberek szembesüljenek azzal, mi vár rájuk, ha elhanyagolják a legszükségesebb védelmi lépéseket.

Másfél éve zajlik a kormányzati kábítás; miben előztük meg a világot, mennyivel jobban állunk, mint mások, hogy folyamatosan levittük a birkózó szőnyegre a vírust, nota bene két vállra is fektettük, miközben a tájékozottabbaknak folyamatosan azzal kell szembesülniük, hogy az állításokból semmi sem igaz; hazánk minden paramétert tekintve a legrosszabbak közé tartozik. De hát a „magyar ember” megnyugszik attól, hogy a szomszéd halt meg és nem ő, tehát minden rendben van. A „magyar embert” nem érdekli, hogy az általános egészségi állapota sokkal rosszabb, mintha a világ más táján élne, hogy az életkilátásai alapján sokkal rövidebb időt tölt a Földön, mint más nemzetbeliek, és esélye sincs arra, hogy megfizesse nemhogy a prevenciós vizsgálatokat, de a rárontó betegség kezelését is.

Már ez az egy komponens éppen elegendő lenne ahhoz, hogy az Orbán-rezsimet végképp elzavarják az emberek, de azért itt vannak más összetevők is. Túl azon, hogy a járvány okozta „sérüléseket” ez az adminisztráció egyáltalán nem akarta kezelni, komplett társadalmi csoportokat sodort végveszélybe – miközben másokról, a sajátjairól folyamatosan gondoskodott –, belenavigálta az országot a lassan kezelhetetlenné váló inflációba, a pénzünk súlyos elértéktelenedésébe.

Természetesen tudjuk, mindenütt küzdenek a járvány következtében a piacra öntött, az élet, a gazdaság újraindításához szükséges pénztömeg okozta infláció problémájával, ám mi e téren is túlteszünk másokon. Naponta szembesülünk az egekbe szökő árakkal, és azzal, hogy a bérünk, a jövedelmünk hiába emelkedett az elmúlt években, nem tudott lépést tartani az árak növekedésével. A forintunk egyre értéktelenebb, most éppen történelmi csúcs – negatív csúcs – közelébe emelkedett az euróval szemben, és a kormány változatlanul hiszi: képes megvásárolni a szavazókat. Hihetetlen mennyiségű pénzekkel próbálja megvenni az emberek egy részét, hirtelen fontosak lettek számára a nyugdíjasok, a fiatalok és persze – változatlanul – saját oligarcha-rétegük. Orbán lépései ma már nagyon élesen kirajzolódnak, mint ahogy az is, hogy nem kormányzás folyik Magyarországon, hanem egyik oldalról hatalmi koncentráció – például a médiában –, másik oldalról pedig az állami vagyon magánosítása, a saját klientúra számára.

Jószerivel nem tudunk már egyetlen olyan elemet sem felsorolni a kormány feladataiból, amely ne csúszott volna félre, ne taszítaná az országot részint lejtőre, részint pedig egy féldiktatorikus állapotba. És mégis: még mindig bizonytalanok vagyunk abban, hogy ezt a kártékony vezetést lehetséges volna elzavarni a kormányzás közeléből. Másként: miért fogadjuk el, hogy miközben egyeseknek – sokaknak – már egy pár normális cipőre sem futja, mások félmilliós bakancsban járnak? 

Miért közelítünk mezítláb ehhez a hatalomhoz?