Orbánnal kiesésre állunk
Keresem a neten Orbán Viktor bölcs meglátását, ezúttal a focival, a magyar válogatottal kapcsolatban, de nem találom. Úgy látszik nem mozgok elég otthonosan a google-kutatásban, ezért aztán nem is tudom pontosan idézni.
Valami olyasmit mondott a futballban jártas miniszterelnök, hogy nekünk mindig meg kellett dolgozni a sikerért, nem remélhettük, hogy mások kaparják ki számunkra a gesztenyét. Orbán tehát, helyesen, úgy gondolja, hogy a magyar labdarúgó válogatott kiesése saját magának köszönhető, logikus következménye volt annak, hogy a csoportjából nem tudott továbblépni, három pontja és harmadik helye arra kényszerítette, hogy bízzon az angolokban és a portugálokban, hátha… De ez nem jött össze.
A mi kormányfőnk azonban nem lenne Orbán Viktor, ha fentebb, kicsit lazán idézett gondolatának ne lenne valamilyen általánosabb és az ő munkájára nézve áthallásos értelme. Vagyis: úgy kell értenünk szavait, hogy a magyarok történelmileg, és különösen most, az ő vezetése alatt sosem kaptak ajándékba semmit, mindig meg kellett küzdeniük a sikerért, az eredményekért. Orbán mondata tehát valójában arról szól, hogy a politikai eredmények, a haladásunk, a megbecsülésünk kizárólag annak köszönhető – illetve: egyáltalán azért van –, mert ez az ország az ő vezetése alatt, mások gáncsoskodása ellenére is előre ment, nem hátra, hogy egy általa használt szlogennel fejezzem ki magam.
Márpedig ez a gondolat pontosan rímel arra, amit Orbán európai- és világpolitikájában látunk. Magyarország, megint csak szerinte, az Európai Unió háborúpártivá vált politikusaitól, vagy a Biden-adminisztráció tehetetlenségeitől függetlenül, képes egyedül a józan ész mentén egyensúlyt teremteni. Visszacsatolva az elejére: nem várta mástól az eredményt, a segítséget, a sikert, maga dolgozott meg érte. Ennek köszönhetően, sikerült „két vállra fektetni” az inflációt, megóvni Magyarországot, hogy belesodródjon a háborúba, kivédeni azt a politikai és gazdasági válságot, amit az EU okoz. A feladat most is adott; a magyar kormány hivatott arra, hogy helyre billentse Európát. Pontosabban korrigálja azt, amit az EU vezetői elkövettek, jelesül, hogy semmibe vették a június 9-i választási eredményeket. Orbán ugyanis úgy látja, az emberek egyértelműen arra szavaztak, hogy az ő politikáját kövessék – szerte Európában –, csak a brüsszeli vezetők, Ursula van der Leyen, vagy Manfred Weber, Donald Tusk hajlították balra a végeredményt. Az európai polgárok pontosan azt akarták és akarnák, amit a magyar miniszterelnök, csak a fentebb említettek ütötték el a Fidesz-csapatot a továbbjutástól. Értsd: nekik köszönhető, hogy a kontinens a romlás irányába fordul, de még bízhatunk Orbánban, bízhatunk abban, hogy ő képes a kizökkent világot helyrehozni. Legalábbis ezt sugallják azok a mondatok, amelyeket itt, a Hírklikk oldalán is olvashatunk – köszönet az elsődleges közlő Magyar Nemzetnek – és amelyből az derül ki, hogy ott Brüsszelben ugyan mindent meghamisítottak, de az év végére ez megváltozik. Igaz, a győzelmet és Brüsszel elfoglalását a Fidesz elnöke a június 9-i választásra ígérte, ám ez csak a már felsorolt okok miatta nem következett be. Az, amit most látunk, csak a látszat, csak mi hisszük azt, hogy Orbán teljesen magára maradt, jószerivel senkiben sem bízhat, sőt, a brüsszeli nagyurak még az orrára is koppintanak – lásd a belga miniszterelnök, aki figyelmeztette: az EU soros elnökeként ne higgye magát Európa urának –, valójában ő meg fogja nyerni a csatáját. Ahogy említettem: év végére húzza be a győzelmet.
De vajon mi ez a győzelem? Hogy sikerülne egy sor szélsőjobboldali pártot egy fedél alá tömöríteni? Hogy az euroszkeptikus, nacionalista formációk majd egymásra találnak. Miközben az ő nemzetállami, nacionalista felfogásuk pont az együttműködést zárja ki? Egy ilyen csoport jelenthetné a sikert? És valóban ez jelentené a magyar politikai válogatott eredményes szereplését?
Nem az tenne jót végre ennek az országnak, ha tenne egy bölcs megállapítást saját politikai kudarcát magyarázva? Ha eljutna odáig: tizennégy éven át játszottam az országommal, játszottam Európával, de mostanra kiderült: zsákutcába jutottam. Ha kijelentené: csak másokkal együttműködve, mások véleményét figyelembe véve, a demokratikus játékszabályokat betartva van esély a haladásra. Hogy a sorsunk másfél évtizedig szerencsésen alakult, de itt lenne az ideje nem a szerencsére bízni a dolgot, hanem a tisztességre, az igazmondásra, a partnerek megbecsülésére. Mert ha így lesz, akkor elkerülhetjük a kiesést.
Mert most arra állunk.
