Újra aktuális egy vicc – de ez már nem vicc

Annak idején Magyarország – a náci Németország oldalán – hadat üzent az Egyesült Államoknak. Ez a tény. A sosem megtörtént párbeszéd szerint az amerikai külügyminiszter-helyettes pedig így beszélgetett a magyar nagykövettel: 

– Mi Magyarország államformája?
– Királyság.
– És ki a király?
– Az nincs, hanem kormányzó van.
– Ki a kormányzó?
– Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
– És van Önöknek tengerük?
– Az nincs.
– És van az Amerikával szemben területi követelésük?
– Nincs. Csak Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával szemben.
– És azokkal is hadban állnak?
– Nem, ők a szövetségeseink.

Csaknem 70 év múltán, 2021 augusztusában Magyarország – többek között – a NATO és az Európai Unió tagja. Mindkét szövetség szankciókat tart érvényben Oroszországgal szemben, elsősorban azért, mert hét éve elfoglalta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. Ezekben a napokban Áder János magyar államfő képviseli az országot azokon a kijevi ünnepségeken, amelyek egyik célja, hogy kifejezze a nemzetközi közösség egységét a hódító orosz politikával szemben. Eközben Budapesten fogadták Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, aki tárgyalt magyar kollégájával és részt vett a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén. Látogatása előtt Szijjártó Péter többek között arról beszélt, hogy Magyarország lojális és megbízható szövetségese az Egyesült Államoknak, de megítélése szerint ez most, az afganisztáni konfliktus idején nem kölcsönös. 

Ha valaki nem olvasta kellő figyelemmel az eddigieket, azoknak felhívjuk a figyelmét, hogy az imént ismertetett vicc – a legenda, az anekdota – 1941-ről szólt. Ott vége is volt. A következő bekezdés az egyáltalán nem vicc, az napjaink magyar külpolitikájának leirata, mondhatnánk véresen komoly. 

Aki pedig következetességet, valamiféle elvek tiszteletét, vagy akár csak komolyságot várna el – na, nem tőlünk, hanem a magyar kormánytól –, az most már hagyjon fel minden reménnyel. 

Oroszország – viszonylag – közel van és a kétoldalú együttműködés elsősorban gazdasági, de a jelek szerint nem kevésbé politikai érdek. Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter fehéren-feketén el is mondta, Budapesten nagyon fontosnak tartják a szoros, kölcsönös eredményekre fókuszáló kapcsolatokat. Szerinte egyébként így vannak ezzel barátaink és szövetségeseink is, csak ők nem beszélnek erről nyíltan. Amerika viszont – viszonylag – messze van. Ráadásul ott most egy demokrata párti elnök került hatalomra és Orbán Viktor bevallottan nem neki drukkolt a választáson. Emiatt – természetesen szigorúan elvi alapon – most háttérbe szorulhat a jó viszony, legalábbis a szavak szintjén.

Az még persze némi gondot jelenthet, hogy Áder Jánost éppen most küldték el Kijevbe, hogy képviselje Magyarországot a függetlenségi ünnepségeken. Ráadásul kénytelen volt a realitásokról beszélni. Elmondta például, hogy a magyarok tudatába mélyen beleégett mind a nagyhatalmi agresszió, mind pedig Trianon traumájának emléke, ezért pontosan tudják, hogy miért annyira érzékeny seb a Krím annexiója Ukrajna népe számára. Nem valószínű, hogy budapesti tárgyalásain Lavrov külügyminiszter ezt szó nélkül hagyta. És erre még csak az sem lehet válasz, hogy Orbán és Szijjártó az utóbbi napokban vállt vállnak vetve, többször jól megadta az amerikaiaknak. Legfeljebb azzal lehet védekezni, hogy Áder már nem tétel, nemsokára már államfő sem lesz, nem is kell odafigyelni rá. 

Mondhatnánk, mindez most jól összejött. A körülmények szerencsétlen összjátéka. De azért itt többről van szó. A politikában is annak van szerencséje, aki megdolgozik érte. És ez persze fordítva is igaz. Nem lehet pusztán a pech számlájára írni azt, ami ezekben a napokban történik. Orbán Viktor és csapata sokat tett érte, a következményei pedig még hosszú ideig érezhetők lesznek. Sajnos, nem csak a kormány, hanem az egész ország számára.