„Velünk együtt boldog a mi bölcs vezérünk” – felavatták a Puskás Múzeumot

1986-ban ezzel az ironikus dallal emlékezett meg a valaha volt magyar sikerekről a Hobo Blues Band. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s mostanra az Aranycsapat kapitányának nevét viselő múzeum is elkészült. Az avató ünnepségen Orbán Viktor miniszterelnök mellett Schmitt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, Csányi Sándor, az MLSZ elnöke és a Real Madrid sportigazgatója, Emilio Butragueño mondott beszédet.

Az Aranycsapat 71 évvel ezelőtt, 1953 november 25-én a londoni Wembley stadionban 6:3 arányban győzte le a hazai pályán addig veretlen angol labdarúgó válogatottat. A sporttörténeti győzelem emlékére a Magyar Labdarúgó Szövetség november 25-ét a magyar labdarúgás napjává nyilvánította. 

Az ötvenes évek első felében – erre az időszakra esett Puskás hazai labdarúgó pályafutásának fénykora –, az akkori hatalom fejesei előszeretettel sütkéreztek az Öcsinek becézett csatár és társai dicsőségében. A világverő magyar futballistáknak, köztük persze elsősorban Puskásnak, szabad bejárásuk volt a politika nagymoguljaihoz – a Száguldó Őrnagy elsősorban Farkas Mihály hadügyminiszternél volt képes sok mindent elintézni. Tegyük hozzá: nem csupán a maga számára harcolt ki előnyöket, az esetek többségében társai rázós ügyeit igyekezett elsimítani.

Puskás és az Aranycsapat a létező szocializmus legkeményebb exportcikkének számított. Jobban eladhatók voltak, mint a mozgalmi dalokban számtalanszor megénekelt vas és acél – a szinte verhetetlen magyar válogatott a szocializmus felsőbbrendűségét volt hivatott hirdetni a hanyatlónak és romlottnak mondott kapitalizmussal szemben.

Puskás azonban – miután az 1956-os forradalom után disszidált – idehaza számkivetett lett. Megszűnt létezni, még életében „eltemették” – a nevét sem lehetett említeni, vagy leírni. 1958. április 2-án például, amikor a Bernabeu stadionban a Vasas BEK elődöntőt játszott a nagyhírű Real Madriddal, talán csak a jó szemű újságolvasóknak tűnt fel, hogy a spanyolok, hiába voltak tizenegyen a pályán, a magyar sportlapok által közölt összeállításban mindössze tízen szerepeltek. Az ominózus meccset a spanyolok nyerték, 4:0 arányban. Di Stefano mesterhármast ért el, a negyedik gólt egy Marsal nevű labdarúgó szerezte. Akik tudtak a sorok között olvasni, sejtették, hogy ez utóbbi futballista nem más, mint az egykor idehaza ünnepelt Száguldó Őrnagy, azaz Puskás Ferenc. 

Öcsi, vagy ahogy később nevezték, Öcsi bácsi, először 1981-ben jöhetett haza Magyarországra. Sokan szeretettel, mások tartózkodóan fogadták: az akkori hatalom egy ideig nem igazán tudott mit kezdeni vele. Azután bekattantak a régi reflexek, és Kádárék rájöttek: Puskás, akárcsak az ötvenes években, még mindig Magyarország legismertebb „exportcikke”. Bárhol is járt a világban a magyar turista, ha meghallották, melyik országból jött, rámosolyogtak, és azt mondták: Puszkász. Ekkor, immár másodszor, Puskás Ferencet kisajátította magának a politika.

Azóta ez harmadszor is megtörtént. Már az is necces volt, amikor különféle politikai furmányokkal a Puskás-hagyatékot Felcsútra vetette a sors. Puskás életében mindössze két klubban, az általa rajongásig szeretett Kispestben és a magyarországi száműzetése után neki otthont adó, őt ismét a csúcsra segítő Real Madridban futballozott. Felcsúton feltehetőleg sohasem járt, talán azt sem tudta, hogy létezik ilyen település Magyarországon.

Puskás Ferenc, ha élne, nem sokat törődne azokkal, akik most, mások ellenében szeretnék a sajátjuknak tudni őt. Egyfelől azért sem, mert ő, a valamikori kispesti vagány, mindig is magasról tett a külsőségekre. Meg sem próbált előkelőnek lenni, még kevésbé annak látszani. 

Mostantól Budapesten múzeum viseli a nevét. „Mi komolyan vettük, amit két fröccs között ígértünk neki: előbb-utóbb talpra fogjuk állítani a magyar labdarúgást” – mondta a Puskás Múzeum megnyitóján Orbán Viktor miniszterelnök, aki korábban, némiképp ironikusan, kormányzása legnagyobb hibájának nevezte, hogy a Puskás Arénát nem 90 ezer, hanem csupán 60 ezer ember befogadására tervezték.

„Lassan a fanyalgók tábora is feloszlott. Az elitnek is meg kellett értenie, az ország azoké is, akik operába soha, focimeccsre nagyon is gyakran járnak” – szúrt oda a tuggyukkiknek a miniszterelnök, aki mindehhez hozzátette: „Egy nagy adósságunk azonban még volt. A Puskás Arénát eddig nem nyilváníthattuk befejezettnek. Tartoztunk Öcsi bácsinak és zseniális csapattársainak azzal, hogy méltó emléket állítunk nekik az immáron ismét világhírű, Puskásról elnevezett stadionban. Régi és kínzó adósságát teljesítette ezzel Magyarország” – mondta Orbán.

Stadionok, akadémiák után most már múzeuma is van az Aranycsapatnak. És bár az előrelépés tagadhatatlan, a valódi sikerek – például kijutni egy világbajnokságra és ott jól szerepelni – még váratnak magukra.