Ha eddig azt hitted, hogy a magány mindig rossz, most megcáfoljuk

Nem mindegy, hogy énidő vagy elszigeteltség, az énidőre ugyanis szükségük van az embereknek, mert „megérdemeljük”, ilyenkor, egy fárasztó nap után, elvonulunk olvasni, zenét hallgatni, kertészkedni. 

Az elszigeteltség a túlzásba vitt, szélsőséges, hosszan tartó magány, ez veszélyes és énromboló lehet, mert bár sokszor érezhetjük, hogy nem akarunk látni senkit sem, az embernek szüksége van kapcsolatokra. 

Thuy Vi Nguyen, a Durham Egyetem pszichológia tanszékének adjunktusa magánykutató, nem azt mondja, hogy a magány mindig jó, de jó is lehet, mert segít szabályozni érzelmeinket, és nyugtató hatású, felkészít bennünket arra, hogy jobban kapcsolódjunk másokkal – írja az Index.

19 és 80 év közötti emberekkel készített interjúk alapján az derült ki, hogy legtöbbünk szerint a magány állapotában a fő jellemző, hogy domináns az énnel való kapcsolat. Bár Nguyen azt mondja, a magány jó is lehet, mégis amikor egyedül vagyunk, kényelmetlenül érezzük magunkat az ingerek hiánya miatt, és mert nem támaszkodhatunk másokra, hogy alakítsák tapasztalatainkat.

Már azt is magánynak nevezzük, amikor fizikailag nem vagyunk egyedül, de mentálisan nem tudunk kapcsolódni másokhoz, de a teljes magányban a fizikai elkülönülés is ott van. Nguyen differenciál a privát magány és a nyilvános magány között. Az előbbi a másoktól való távolságot jelenti, az utóbbi esetében van társadalmi közeg, de nincs kapcsolat másokkal.  

A jó magány az, amikor az ember saját igényeire és vágyaira koncentrálhat, mert más nem figyeli, adott esetben kontrollálja. 

Erre különösen vágynak azok, akik saját szükségleteiket az idő nagy részében háttérbe szorítják, például a szülők (főleg az egyedülállók), vagy akiknek napi munkája empátiát igényel és a másokról való gondoskodásról szól. Nguyen felméréseiben a résztvevők úgy írták le a jó magányt, mint ami produktív, belső összpontosításra késztet és hozzásegít a vágyak kielégítéséhez.   

Léteznek az extrém magánynak kulturálisan sajátos formái, mint például a hikikomori jelenség Japánban, amikor a fiatalok elzárkóznak a világ elől. A magány felfogása kulturálisan eltérő lehet. 

Egy kísérletsorozatban Nguyen egyetemi hallgatókat vezetett egyesével egy szobába, a csapat egyik felétől elvett mindent, táskát, telefont és nyugodtan kellett ülniük, a másik csoportnál ott maradtak a személyes tárgyak. Azt tapasztalta, hogy azoknak, akiktől elvett mindent, az első 15 perc után megszűnt a szorongásuk, stresszes tüneteik – tehát a magány jó választás lehet düh, frusztráció esetében is. 

Egy világszerte több mint 18 ezer felnőtt bevonásával készült felmérés során a résztvevők több mint fele a magányt szavazta meg a pihenés egyik legfontosabb tevékenységeként.

Mégis félünk az egyedülléttől. Otthon bekapcsoljuk a tv-t, rádiót, hogy legyen háttérzaj, nem megyünk egyedül szórakozni, vacsorázni vagy moziba. Ez pedig azért van, mert alapvetően ezek társas cselekmények és tartunk attól, hogy elítélnek minket.

A magányt fel kell vállalni, nem azt jelenti, hogy senkink nincs, hanem hogy mi választottuk, hogy egyedül szeretnénk filmet nézni egy moziban, vagy enni egy étteremben. Meg kell tanulnunk nem szégyenkezni miatta.