Bátorság híján, félreform útján a magyar egészségügy

– Ön szerint mi áll annak a hátterében, hogy a szaktárca a döntés előtt, az utolsó percekben, érvénytelenített több tucat, a nyár végén, kora ősszel meghirdetett kórházigazgatói és gazdasági vezetői pályázatot?

– A kiírt pályázatokat azért függesztették föl, mert közben rájöttek, hogy egy egészen más struktúrájú egészségügyet akarnak létrehozni, és ahhoz egyszerűen nem kell ennyi, és végképp nem kell ilyen végzettségű igazgató. Vagyis a pályázatokat sokkal hamarabb írták ki, mint ahogy az új struktúráról döntöttek volna. Ezek a pályázatok már „benne voltak a csőben”, az emberek jelentkeztek rájuk, mire kitalálták, hogy az egészségügyet teljesen átalakítják. Úgyhogy ezekre a pályázatokra már nincs szükség, teljesen más kórházi rendszer lesz januártól.

– Az átalakítás lényege az, hogy a megyei kórházak felértékelődnek, irányítani fogják a megyében lévő városi kórházakat. Utóbbiak pedig összefogják az alapellátás családi orvosait, praxisközösségeit, járóbeteg-szakrendelőit. Kásler Miklós, az Emmi minisztere azt is mondta, hogy „A megyei kórházigazgatóknak más képességekre van szükségük ahhoz, hogy a megnövekedett feladatoknak eleget tudjanak tenni.” 

– Igen, ez így van! Ezzel teljesen egyetértek.

– A mostani kórházigazgatókhoz képest, miben kell jobban ismerniük majd az új igazgatóknak a kórházak világát?

– Nem csak a kórházak világát kell ismerniük. A kórház végül is egy óriási nagyüzem, egy óriási cég. Nagyon sok helyen a megye egyik legnagyobb foglalkoztatója. Ezért egy ilyen intézményt nem orvosnak kell vezetnie, mert ez már nem egy, három orvos munkáját összefogó kis egység, ide elsősorban menedzserek kellenek, akik bármilyen vállalkozást el tudnak vezetni. A szakmai szabályokat, a szakmai protokollokat, a szakmai hátteret az orvosigazgatónak és az ápolási igazgatónak kell biztosítania.  Tehát nem orvosokat kellene keresni a kórházak élére. Ha lenne elég bátorság – mint ahogy Kásler Miklósban nincs meg rá –, akkor a kórházigazgatóktól nem orvosi képzettséget várna el, hanem jogit, közgazdaságit, esetleg informatikait.

– És a kórházakat nem is kell ismerniük?

– Nem kell. Mielőtt kórházigazgató lettem, én sem ismertem, és mégis jól vezettem egy kórházat. Egy topmenedzser bármit elvezet, ha jók a vezetői képességei. A szakmát munka közben is meg lehet tanulni, ha jó szakmai team van az ember körül. Ezért az orvosigazgatónak és az ápolási igazgatónak nagyon kell ismernie az egészségügyet, náluk kell a szakmai tudásnak lennie. Egy olyan nagyvállalat vezetéséhez, amelyik akár hat-nyolcszázezer ember ellátásáért felel, és amelyik alá városi kórházak, szakrendelők, diagnosztikai központok, praxisközösségek, esetleg idősotthonok is vannak rendelve, szóval egy ilyen nagyvállalat vezetéséhez vállalatvezetési ismeretek kellenek.

– Akkor azért hoztak létre egy javaslattevő bizottságot, mert Kásler Miklósnak nem volt meg a bátorsága ezt kijelenteni, és majd a bizottság fogja kimondani?

– Ezt nem a bizottság fogja kimondani, hanem az, aki kiírja az új pályázatokat. Az új pályázatokkal fog megjelenni, hogy milyen kvalitású és tapasztalatú embereket várnak majd a kórházigazgatói posztokra. Nem hiszem, hogy ezt Kásler Miklós fogja kitalálni, mert nem tudja, hanem vagy a Pintér Sándor mögött levő szakmai team, vagy valaki más.

– A kormány az állami kórházak vezetőinek kiválasztására javaslattevő bizottságot is felkért a Magyar Tudományos Akadémia képviselőjének vezetésével. Kincses Gyula,  a MOK elnöke lemondta az ebben való részvételt, de maradt Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet igazgatója, Bedros J. Róbert miniszterelnöki megbízott, Szócska Miklós, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati kar dékánja és Müller Cecília országos tiszti főorvos. Ők a megfelelő emberek erre a feladatra?

– Oberfrank Ferenc munkásságát egyáltalán nem ismerem. De a többiek orvosok, akik nem értenek ahhoz a szempontrendszerhez, amelynek alapján egyáltalán ki lehet választani a legjobb menedzsereket.

– Mégis ők fognak kiválasztani negyven embert …

– Feltételezésem szerint, kiválasztják majd a barátaikat. Ennek a bizottságnak a szakmai összetétele ugyanis semmivel sem garantál jobb kórházvezetőket azoknál, mint akik eddig voltak. Orvosok, és orvosokat fognak válogatni. Nem nagyon hiszem, hogy növekedni fog az a menedzsment-képesség és tudás, ami bekerül a kórházakba. Kár, mert ez egy elszalasztott lehetőség!

– Ön kiket hívna meg ebbe a bizottságba?

– Elsősorban komoly fejvadászcégeknek képviselőit, akik tudják, hogy miként kell, és milyen szempontok szerint kell kiválasztani a nagyvállalati vezetőket. Mert ide valójában nagyvállalati vezetőket kell keresni.

– Akkor mégis, mire megy ki a játék?

– Ez egy félreform. Egy nagyon súlyos válság kapujában megértették, hogy ez a széttagolt, valójában 160 kórházból álló struktúra fenntarthatatlan pénzügyileg, és fenntarthatatlan, mert nincs elég orvos és nővér. Én már négy éve mondom ezt, és örülök, hogy eljutottak ahhoz a felismeréshez, amiről négy éve beszélek. Most végre tehetnének egy komoly lépést a sokkal centralizáltabb és sokkal, sokkal jobban működő egészségügyi rendszer irányába, de megint csak fél lépést tesznek.

– Inkább csak a „katonai felállást” akarják erősíteni?

– Ezt nem hiszem. Ők szeretnének egy új rendszert létrehozni, de azokkal a képességekkel, amikkel ők és általuk a bizottságba delegált emberek rendelkeznek, nem fognak. Nem gondolom, hogy még jobban el akarnák rontani az egészségügyet, de nem tudják megjavítani, mert nem értenek hozzá.

– Ön hogyan csinálná?

- Pontosan úgy, ahogy az Eötvös Kör által kiadott, Hegymenet című tanulmánykötetben három évvel ezelőtt le is írtam. Szerintem a megyei struktúra-elképzelés jó, de azt nem csak vidéken kellene megvalósítani, hanem Budapesten is. Budapest a legnagyobb káosz, itt nem egy megyei kórház lesz, hanem húsz, továbbra is széttagolt, ilyen-olyan részkompetenciákkal rendelkező kórház. Budapesten nem fog történni semmi.

– A terv az, hogy két-két kórház Budán és Pesten, és marad a Honvédkórház.

– Ez nagyszerű, és ott maradnak még az országos intézetek meg a klinikák. Budapesten lesz legalább húsz, önálló igazgatói székkel rendelkező intézmény. Továbbra is úgy gondolom, hogy Budapesten nem fog történni semmi. Vidéken viszont igen, és szerintem jó irány, hogy a megyei kórházak vezetői azok, akik az egész ellátásszervezésért felelnek. Ahogy azt is jó iránynak tartom, hogy alájuk rendelődik be a megyében levő városi kórházak sokasága. Az viszont már nem jó irány, hogy ezeket a városi kórházakat nem alakítják át egészségügyi központokká. Vagy legalábbis nem mondják ki, pedig ezt kellene csinálni. Mert egyszerűen nincs annyi orvos és nővér, amennyi ahhoz kellene, hogy ezekben a kicsi kórházakban is korszerű fekvőbeteg ellátást lehessen nyújtani. Ezeknek a városi kórházaknak a környék ellátására képes diagnosztikai központokká, szakrendelőkké és egy napos sebészetetekké kell válniuk, ahol ott van az idősgondozás infrastruktúrája is. (Ami viszont nem egészségügyi, hanem szociális feladat.) És igen, ezek alá a városi kórházak alá kell berendelni a háziorvosi praxisközösségeket, amiket sürgősen és kötelezően létre kellene hozni, mert több száz településen már ma sincs orvosi ellátás. A praxisközösségek létrehozását a városi kórházak felelősségévé kell tenni, hogy megszűnjön ez a tűrhetetlen helyzet, és mindenkinek legyen valamilyen háziorvosi ellátása. Ha nem a falujában, akkor valahol a járásközpontban, a városi kórházban. De az tűrhetetlen, hogy ennyi embernek semmiféle ellátása sincs. Szerintem így kellene átalakítani a megyei egészségügyet. Tehát a megyei kórház élére nagyon komoly, MBA végzettségű szakembert kell tenni, akinek a keze alá dolgozik az orvosigazgató, az ápolási igazgató, a pénzügyi igazgató, a műszaki igazgató, a HR igazgató, meg az informatikai igazgató. Én így csinálnék egy olyan korszerű ellátást is nyújtó egészségügyet, amelynek sok eleme a lakosság közelében is elérhető.

– Ön szerint most megint csak arra megy ki a „játék”, hogy a haverok státuszhoz jussanak?

– Reméljük, nem. Nem hiszem, hogy azért hoznák létre ezt a rendszert, hogy a haverokat „kitömjék”, de nem elég bátrak, hogy ne orvosoknak adják a legfontosabb pozíciókat, hanem igazi csúcsmenedzsereknek. Azért lesz ez csupán félreform, mert az orvosok nem csúcsvezetők, legfeljebb csúcssebészek. De nem erre a képzettségre van szükség egy kórház, vagy egy hat-nyolcszázezres megye összes betegének ellátásához. Ebben a kérdésben érdektelen, hogy ki milyen sebész.