Bod Péter Ákos: a gazdasági döntéseket 2010 óta Orbán Viktor vezérelte 

Folyt-e gazdasági kormányzás az elmúlt 13 évben?  

Már bőséges idő áll rendelkezésünkre, hogy megalapozott véleményt formálhassunk az Orbán-kormányok működéséről. Mégis nagyon szórtak az elemzői nézetek, definíciók, meg persze a közvélekedés is megoszló. Az egyik véglet szerint „van velük gond, de legalább tudnak kormányozni”, míg a másik szélső nézet szerint ez maffiaállam, egyszerűbben szólva: „a lopásról szól itt minden”. Magam a legelső Orbán-kormány idején, 2000-ig félállásos tanácsadóként, majd 2010 után eseti konzulensként némileg betekinthettem a kormányzatba, de alapvetően a döntések és azok megismert következményei alapján mondok véleményt. Annak pedig a lényege, hogy a gazdasági és egyéb ügyekben minálunk a politikáé az első szó, meg a második és a harmadik is. Ezért nehéz gazdaságpolitikáról beszélni, inkább arról lehet, hogy mit tett, tesz és fog tenni a politika a gazdaságban.

Mi volt eddig a lényege és a célja? Ki vezérelte ezeket a folyamatokat?

Arra könnyű válaszolni, hogy ki vezérli a döntési folyamatokat 2010-től. A rezsim értelmezéséhez viszont idehozok egy megjegyzést a politika primátusáról. A fogalom az idősebb olvasóknak ismerős, hiszen a szocialista (kommunista) világnézetnek része volt, és Kádár fénykorában nagyjából így is volt, legalább is a hazai vonatkozásokban. Ezért van, hogy sokakban felötlik a kádári egypártrendszer élménye, csak most Orbánnal a rendszer tetején. 

A politikusnak értelemszerűen elsődleges dolog a politikai hatalom megszerzése és megtartása, hiszen kormányon kívül nem valósíthatja meg a céljait...

Én ugyan a hatalomhoz való viszonyban is láttam nagy különbségeket, de elfogadom, hogy ellenzékben kisebb a közügyek formálásának esélye, mintha kormánytöbbség áll az ember mögött, így demokrata is akar nyerni, és minél többször. De nem minden áron, és dehogy akar minden ügyet uralni. Mindenesetre éppen ezért alakították úgy a nyugati típusú jogállamokat, hogy az ellensúlyok és fékek meggátolják egy politikai mozgalom vagy pláne egy személy primátusát. A kapitalista piacgazdaság attól tud hatékony lenni, hogy a gazdasági szereplők sokaságából formálódó üzleti élet kellően autonóm az egymást követő kormányzati erőkkel szemben. Mint ahogy a kulturális élet, a tudományos kutatás, a vallásgyakorlás, a társadalom civil szférája egészséges működéséhez az kell, hogy mind megőrizze nagyfokú önállóságát a pártpolitikai, kormányzati ráhatásokkal szemben. 

A világban vannak ellenpéldák is…

Valóban, ma sem minden társadalmi szisztéma működik a szabadelvű jogállam konstrukciójában. Itt van ellenpéldának a kommunista Kína vagy a putyini újra-bolsevizálódó Oroszország. Mai helyzetünk nem azonosítható az utóbbiakkal, de politikai rendszerünket tudatosan és folyamatosan térítették el a nyugati típusú berendezkedéstől. Ezt érzékelve indították az Európai Unió intézményei a jogállamisági eljárásokat az Orbán-kormányok ellen.  

De van-e lehetősége bármely kormánynak az önálló döntésre ilyen nyitott világban?

Sokáig az volt az uralkodó felfogás, hogy a gazdaságban a kormánynak csekély a mozgástere. Ez nemcsak világideológia volt az 1990-es években, az úgynevezett neoliberalizmus csúcspontján, hanem napi tapasztalata is a rendszerváltoztató politikai erőknek, amikor gazdasági és szociális válságban kerültek kormánypozícióba, üres kasszával. Az elbizonytalanodott, törékeny helyzetű társadalomtól pedig csak ingatag, feltételes felhatalmazást kaptak a kormányzásra vállalkozók; erről rövid kormányzati szerepvállalásom alatt bőven szereztem tapasztalatokat. Egyébként hasonló a marxista társadalomkép is a kapitalizmusról: a tőke uralkodik, a kormány a tőkének alávetve tevékenykedik. Azért ez mégsem volt teljesen így. Az Antall-kormány a szociális piacgazdaság felfogása szerint igyekezett működni, a rákövetkező szocialista-szabaddemokrata koalíció ettől sokban eltérően politizált, és az 1998-ban hatalomra kerülő első Orbán-kormány is sokban más prioritásokat követett. Ahogy a napi pénzügyi gondok enyhültek, a jövedelmi viszonyok stabilizálódtak, majd 2007 után, immár EU-tagként tágra nyíltak a hét éves közös költségvetés pénzcsapjai, úgy nőtt a hivatalban levők mozgástere. Igenis adódtak lehetőségek. Leegyszerűsítve: kormánypolitika kérdése, hogy kórházakba és iskolákba teszik-e a rengeteg pénzt, mennyi autópályát építenek és azok hova vezetnek, avagy stadionokba és műköves főterekre megy a pénz, kisvállalkozók támogatására vagy nemzetközi cégek szubvencióira fordítanak-e többet. A szlovén és a bolgár, az észt és a magyar fejlődési pálya között nagy a három évtizedes különbség, gazdaságpolitikában is. A kezdeti évek hazai tapasztalatait azért hozom szóba, mert a jelenlegi hatalmi kör – Orbánnal, Kövérrel a szimbolikus és tényleges hatalmi pozíciók élén – 1989 után vált professzionális politikussá. Látták a rendszerváltó kormányok küszködését, a külső pénzügyi függés nyűgét, a nyugati közösségbe való bekerülés nehézségeit, valamint a belső társadalmi tényezőknek való kitettséget: a sajtó hatalmát, a pártok pénztelenségéből fakadó napi gondokat. Röviden: a formális hatalom rengeteg korlátját. Aztán 1998-ban, a feladatokhoz talán túl fiatalon, maguk is szembesülhettek azzal, hogy a kormány valóban végrehajtó hatalom, legalább is annak kellene lennie a liberális képviseleti demokráciában. Itt már előjönnek a személyes sajátosságok: valaki a szakszerű végrehajtásban, a hatékony közszolgálatban látja a kormányzás rendeltetését, más viszont a hatalmat keresi és élvezi. Idővel eljutottunk oda, hogy a magyar miniszterelnök az illiberális demokráciát hirdette meg célként, modellként. Amire az idelátogató német kancellár, a konzervatív Angela Merkel csak azt mondhatta a közös sajtótájékoztatón (akkor még rendszeresen voltak ilyenek), hogy számára ez a szóösszetétel értelmezhetetlen. Mármint Európában, uniós tagállamként – tegyük hozzá. 

Ebből adódóan, milyen törvények születtek, és ezek a törvények összhangban voltak egymással, vagy mindegyik másra helyezte a hangsúlyt? 

Megint kell egy előzetes mondat: a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán sokat változott a gondolati fősodor, hiszen „a piac mindent jobban tud” tétel látványosan csődöt mondott. Ebből ugyan nem következik egy korábbi, bukott államfelfogás visszahozatala, de az biztos, hogy legitimálódtak olyan állami döntések, ideértve az államosítást, a közvetlen hatósági beavatkozást, amelyek korábban megütközést, súlyos piaci reakciókat váltottak volna ki. A válság lefutása után, 2010 nyarán a hatalomba visszakerülő Orbán és kormánya így nagyobb nemzetközi megrökönyödés nélkül vethetett ki szektoradókat, kezdett állami tulajdont növelni, hirdetett újra iparosítást – amelyet egyébként esetünkben az ipar részaránya nem indokolt. Jobb iparra igen, többre semmi szükség nálunk. Itt nem ment végbe dél-európai típusú ipartalanodás. Az Alkotmány helyébe léptetett Alaptörvény és más jogi aktusok azonban megmutatták, hogy a kormány a pénzügyi válságot is felhasználva, távolodni akar a szoros együttműködés európai rendjétől. Egy adalék: az Alaptörvénybe bekerült egy korábban nem szerepelő passzus: a forint a törvényes fizetőeszköz. Kellett valami oknak lennie. Az Alkotmánybíróságtól elvonták a pénzügyi tárgyú kormánydöntések alkotmányossági vizsgálatát. Megváltoztatták a Költségvetési Tanács jogállását. Döntési centralizáció ment végbe a kormányzaton belül. Megszülettek a technikák, hogy a közpénzből hogyan válhat magántőke, az állami tulajdon miként köthet ki politikailag kedvelt magánosoknál, másfelől a hatalomnak nem gazsuláló gazdasági szereplőket miként lehet behódoltatni vagy kiszorítani. Aztán jöttek újabb válságok, mint a menekültügy, majd a járvány, amelyekre hivatkozva kiiktatták az Országgyűlés maradék ellenőrzési jogát. Az orosz agresszió miatti helyzet további hivatkozási alapot nyújtott a kormány illiberális jellegének erősítéséhez. A politikai főhatalom ismételt megszerzésével immár valóban sajátos rezsim jött létre, ezt a kormányt támogatók jó része is látja. 

Hová vezetett mindez, mit mondhatunk, milyen állapotban van a magyar gazdaság jelenleg?

A szokásos teljesítménymutató, a bruttó hazai termék (GDP) alakulása szerint a magyar gazdaság hosszabb távon az uniós átlag felett, ám a visegrádi átlagtól elmaradva növekedett. Térségünkben relatíve hátra csúsztunk, de a 2009-es válságévhez képest persze sokkal feljebb vagyunk. Ezt a tényt legitimációként használja a kormánypropaganda. Érvként még az is elhangzik, hogy „ugyan már, miként lophattunk volna, ha ilyen szépen nőtt a gazdaság?” A növekedési érvvel azonban sok gond van. 

Miért?

A magyar reáljövedelem, fogyasztás gyenge képet mutat: a térségben már csak Bulgária van kétséget kizáróan mögöttünk. A rekordmértékű infláció, a térség legnagyobb arányú államadóssága, a többségtől leszakadt országkockázati besorolás sajnos egy pénzügyileg sérülékeny ország képét mutatja. A rendszerváltozás harmadik évtizedére a nagyarányú munkanélküliség végre megszűnt, noha abban a demográfiai zsugorodásnak és a növekvő külső munkavállalásnak is szerepe volt, a munkatermelékenység gyengesége viszont jelzi, hogy harminc év alatt sem vált hazánk európai értelemben közepesen fejlett, kellően modern országgá. Eközben egész országcsoportok, így a Szovjetunióból kimenekült baltiak, a volt Jugoszlávia két utódállama intézményesen is az EU magjához hasonultak, egyebek mellett az eurózónába való felvétellel. Annak pénzügyi előfeltételei sajnos túl magasak lennének Magyarország számára, ha egyáltalán megszületne a csatlakozási kötelesség teljesítésének politikai szándéka. 

Mi volt a legnagyobb bűn, amit elkövettek a magyar gazdaság ellen? 

A kötelező magánnyugdíjpénztári megtakarítások rapid államosítása és politikai célú felélése fordulópont volt a rendszerváltozási folyamatban. A gyenge társadalmi reakción felbátorodva, aztán sokasodtak a tulajdonviszonyokat érintő politikai beavatkozások, mint a dohányszektorban, a munkahelyi étkezés terén – de nehéz is már számon tartani a vagyonátcsoportosításokat. A vagyonbiztonság polgári alapérték. Annak relativizálása minden uniós eljárás nélkül is mutatja, hogy a jogállamisággal itt bajok vannak. Hasonló megütközéssel néztem az oktatási rendszerben végrehajtott visszalépést. Nemcsak a tankötelezettségi korhatár leszállítását, hanem a mögöttes felfogást: a kormány nem megoldani akarja az oktatási rendszer gondjait, különösen nem egész rétegek már manifesztálódó tudásbéli leszakadását, hanem nyilvánvalóvá tette, hogy olcsóbb, egyszerűen ellenőrizhető és az alsó-közepes fejlettségi szintnek megfelelő iskolai intézményrendszert akar. Függetlenül a sikeresebb európai példáktól, rá sem bagózva a szakmai érvekre, tudományos evidenciákra. És ez csak egy ügy. Minden autonóm intézményrendszer ellenfél a hatalom Orbán-féle felfogásában. A példákat itt most nem sorolom. A gazdaságban a hatékonyság erős motorja a verseny. A rezsim ezt a hajtóerőt váltotta fel 2010-től a pénzek és döntések központosításával. Temérdek példa és kutatási eredmény alapján vallom, hogy viszonyaink között már középtávon sem lehet sikeres ez a váltás, amely fogalmilag ellentétes az európai uniós tagsággal, és ami fő: az európai gondolkodással, társadalmi szerkezettel. A folyamat továbbvitele csakis csődhöz vezethet.

Hogyan lehet ebből kikászálódni, ha lehet egyáltalán? Mi ennek a gazdaságnak a jövőképe?  

Egyelőre befele viszik az országot a sűrűbe. A társadalom belső ellenállása nem elég erős, noha az érdeksérelmet elszenvedők száma nő. A külső fegyelmező erők közül az uniós intézmények és a fontosabb kormányok csak az utóbbi időkben kezdték komolyan venni az illiberális rendszerek elterjedésében rejlő veszélyeket. A piac hatékonysági logikája helyébe az államrezont állító rendszerek gyengülő hatásfokúak, de a nemzetközi piacok velük szemben kétarcúak: amíg az állam garantálja a tőke nyereséges működését, az adósságszolgálathoz szükséges pénzt kisajtolja a társadalomból, addig a befektetők nem fordulnak el. Egyelőre nem látszik deus ex machina, amely azonnali visszafordulásra kényszerítené a hatalmon levőket. A helyzet azonban törékenyebb, nemcsak annál, amit a kormánypropaganda állít, hanem amit a hatalom kritikusainak többsége is gondol. Engem leginkább az aggaszt, hogy a romló külső megítélés miatt a kormány olyan politikai körökkel gondolja pótolni a nyugati partnerek elmaradozását-elfordulását, amelyekkel esélytelen, hogy hazánk európai értelemben legalább közepes fejlettségű legyen. A legláthatóbb az ázsiai mega-beruházások felé fordulás, csekély magyar hozzáadott értékkel. Ez zsákutca. Mellette már érvelni sem nagyon tudnak, inkább a Nyugatot diabolizálják, azt sugallva, hogy az ázsiai kemény államkapitalizmus is jobb, mint az erkölcsi fertőben fetrengő Európa. Sokat elfogadott eddig a társadalom, de ha a választás ennyire egyértelművé válik, nyitott határok mellett tragikus elvándorlási folyamatok indulhatnak be. Megjegyzem, a Keletre csúszásnak kevés nyertese van, de sok olyan vesztese, akik eddig egészen jól jártak a rendszerrel. Nem lennék meglepve, ha hamarosan olyanok is aggódni kezdenének, akik eddig csak legyintgettek a hazánk visszacsúszását panaszolókra.