Földes György: a felelősségvállalás érzetét ki kell tudni alakítani az emberekben
Jancsó Miklós művészetének szerelmesei hódolhatnak a szenvedélyüknek, ugyanis a filmrendező Fényes szelek című filmjét vetítik le július 28-án a MAZSIKE „JANCSÓ 99-100” sorozatában. A filmben Jancsó Miklós a hatalmi erőszak és az emberi alávetettség viszonyát a „fényes szellők” korszakában modellálja. Forrongó magyar fiatalok a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) mozgalom keretében szállnak szembe az egyházzal. Jancsó egy kollégiumfoglalás történetébe sűríti a forradalom természetrajzát, a mindenáron való, öncélú, tömeges személytelenségbe tompuló, és hatalmi erőszakba torkolló forradalom veszélyeire figyelmeztet. A Fényes szelek története 1948-ba visz el, a film 1968-ban készült és 1969-ben mutatták be, és 19:30-tól vetítik a Róth Miksa Emlékház és Gyűjteményben. De vajon van-e aktualitása? Földes György történész azt mondja a nagy művészek mindig aktuálisak, de az önrendelkezés és a kollektív önmegvalósítás igénye az mindenképpen időszerű.
– Mi az aktualitása Jancsónak ?
– Én történész vagyok, engem azért hívtak meg erre a beszélgetésre, hogy azokról a körülményekről beszéljek elsősorban, amelyek 1946-ban, vagy akár 1968-ban voltak. Ezt a kérdést inkább a szervezőknek kellene föltennie. De, ha én válaszolok, akkor a kérdésére azt tudom mondani, hogy a nagy művészek mindig aktuálisak. Még akkor is, ha nem a legjobb filmje, mert azt gondolom, hogy Jancsó Miklósnak messze nem ez a legjobb filmje. De ettől még mindenképpen figyelemreméltó, hogy egy nagy művész milyen témát mikor választ magának, és mikor készíti el azt. Ilyen értelemben a Fényes szelek egyszerre tükröz valamennyire egy valóságot, ami az 1945-’46-os Magyarország valósága, másfelől tükrözi a ’60-as évek végének az európai és magyar valóságát, és harmadszor – természetesen – tükrözi Jancsó alkotói világát. Ezek miatt aktuális, hogy megnézzük, aktuális visszanézni, és szerintem megidézni a ’45 utáni egy nagy, dupla traumát megélt Magyarországot, érdemes megnézni, hogy mit jelentett a ’68-as gondolatvilág, mi ’68 utózöngéje, és van-e ennek üzenete a mára nézve. És, persze, hogy Jancsó mindezt milyen nyelven fogalmazta meg, és mit üzent, mit akart üzenni vele. Ezt érdemes fejtegetni, még akkor is, ha esetleg ez az üzenet ma nem elküldhető, vagy nem úgy elküldhető, mint ahogy akkor volt.
– Mit mutat a mára nézve ez a film?
– Nem hiszem, hogy ezt így kellene aktualizálni. Azt gondolom, hogy azt mutatja, volt egy fiatalság, amelyik a kezébe akarta venni a sorsát, és azt gondolta, hogy az a lehetőség, amit 1945, a régi rendszer lerombolása kínált az ő számára megadja az önrendelkezés lehetőségét, amiben aztán csalatkoznia kellett. De ettől még az önrendelkezés és a kollektív önmegvalósítás igénye az mindenképpen időszerű. És, hát az is, hogy abban a filmben a vörös zászlók és a nemzeti színű zászlók együtt lobognak.
– A film egy kollégiumfoglalásról szól, ami elég erőszakos cselekményekbe fordul. De, ahogy ön mondta, a fiatalság akkor a kezébe akarta venni a sorsát, vagy a hatalmat, ha úgy tetszik. Annyiban nem aktuális ez a film, hogyha már fiatalságnak nem is nevezhető, de pillanatnyilag mégis csak van itt egy uralkodó réteg, amely egyszerűen a kezében akarja tartani a hatalmat? Nevezhetjük-e azt, ami ma Magyarországon, folyik egyszerűen ellenforradalomnak, „antiforradalomnak”, ami ugyanolyan veszéllyel jár?
– Én történész vagyok ugyan, de nem szeretem a historizálást. Azt tudom mondani, hogy ’45 után a fiatalság nagy, és a magyar társadalom jelentős része is úgy gondolta, hogy balra, ha úgy tetszik egy igazságosabb társadalom irányában van az út. Ma pedig egy viszonylag még fiatal uralkodó elit van, és egyszerűen olyan összefonódás jött létre a politikai elit és az általa létrehozott gazdasági elit között, amely viszont jobbra keresi az utat. Illetőleg nem a nemzetegyesítésen dolgozik, hanem a nemzet megosztása a létének az alapja. Azt nem tudom, hogy ez ellenforradalom-e, avagy sem, azt tudom, hogy ez egy visszalépés a kor követelményeihez képest önző célok érdekében.
– A Mathias Corvinus Collegium Alapítványt (MCC) például nevezhetnénk egy új NÉKOSZ-nak?
– Ezt a vicc kategóriájába soroljuk, de ügyes kérdés. Azt gondolom – ha már hasonlatokat, vagy összehasonlítási alapokat keresünk –, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetemen a ’60-’70-es években létrejöttek a szakkollégiumok, és nem csak a Közgázon működtek ilyenek, de alapvetően ugyanazt az igényt fejezték ki, hogy akár fiatalok, akár nem, az emberek beleszólhassanak a saját sorsuk alakításába. A demokratizálási vágy fűtötte őket attól függetlenül, hogy liberálisabb, vagy baloldalibb beállítottságúak voltak. Ilyen értelemben nincs összehasonlítás az MCC-vel. Ha ajánlhatok egy összehasonlítást, ami nem a Fidesz-kormány nyakába varrható, hanem az egész rendszerváltás utáni történelemébe: azon a címen, hogy megszüntessék a párt és a KISZ monopóliumát az egyetemeken és a főiskolákon, eltiltották a politizálástól a diákságot. Aminek szerintem súlyos következményei vannak, és a mai magyar politika többek között azért olyan kontraszelektált, mint amilyen, mert a fiatal emberek, akikből értelmiségiek lesznek, nem rendelkeznek közéleti gyakorlatokkal, nem kötődhetnek a saját értékeikhez, és nem harcolhatnak meg értük azon a címen, hogy az egyetemeken és főiskolákon nem lehet politizálni. Szó sincs arról, hogy vissza kellene hozni a régi időket, de Magyarországnak rendkívül nagy szüksége van olyan értelmiségre, amely nem csak szakértelemmel rendelkezik, de betölti az értelmiség értékközvetítő, értékalkotó és az embereket döntési helyzetbe hozó funkcióját is, amire ma kevés példát látunk. Az MCC semmiképp nem ebbe az irányba mutat a maga álmagánosításával.
– Vannak, akik azt mondják, ha valakinek olyan kvázi abszolút hatalom van a kezében, amilyen most a kétharmad révén Orbánnak, akkor az már nem szóbeli terror, az rendes, normális terror. Ami azt jelenti, hogy itt mindenkinek kuss, csak én diktálhatok. Egyszerűen, ha erre idomítanak egy társadalmat, akkor egy darabig ebbe bele tud bénulni. De meddig tarthat ez a bénulás?
– Sok rosszat tudok Orbán Viktorról mondani, de terroristának azért nem nevezném. Nem tartom ezt a legsikeresebb hasonlatnak. Nem gondolom azt, hogy a kiutat meg lehetne találni anélkül, hogy visszanézne a baloldal és az új ellenzék, mit hibázott az Orbán-kormányzást megelőző időszakban. Szerintem a kettőből együtt kell tanulni, és úgy lehet megtalálni a kiutat. De a lényeg biztosan az, hogy a felelősségvállalás érzetét ki kell tudni alakítani az emberekben. Ilyen szempontból érdekes ez a filmvetítés is, hogy a fiatalok magatartása az taszítja, vagy vonzza a közügyekhez, a közös felelősségvállaláshoz az embereket. Vagy pedig éppen a túlzott radikalizmusuk, ha tetszik a terrorizmusuk – hogy a baloldali terrorizmusról is beszéljünk –, eltaszítja az embereket, ahelyett, hogy híveket toborozna, ellenfeleket toboroz, illetőleg passzivitásba kényszerít embereket. Én azt hiszem, hogy mindenkinek a maga kis lépéseivel kell hozzájárulnia – de előbb rá kell jönnie arra, hogy azok a kis lépések nélkülözhetetlenek – ahhoz, hogy itt Magyarországon újra normális közélet legyen, és egy mindenki számára elviselhető világ jöjjön létre.
