Berecz András szerint a legnagyobb igazságokat a bolondok mondják ki
A mese nem gyerekzsáner, hanem az emberi lélek egyik legősibb nyelve – erről beszélt Berecz András Kossuth-díjas mesemondó a KlikkTV Bóta Café című műsorában. A népdalénekes és gyűjtő szerint a humor, a költői túlzás és a mesélés nem puszta szórakoztatás, hanem olyan eszközök, amelyekkel az ember a legmélyebb igazságokat is képes kimondani. A beszélgetésben felidézte gyűjtőútjait, mesélt gyermekkori élményeiről, mestereiről és arról is, miért hiszi, hogy a személyes találkozás ma is fontosabb minden technikai eszköznél.
A jó mese türelmet kér – és mindig tudja, kinek szól
Berecz András szerint a mesélés egyik legnagyobb kihívása, hogy mindig a hallgatósághoz kell igazítani a történeteket. A gyerekek másképp figyelnek, mint a felnőttek, és ezt a mesemondónak tiszteletben kell tartania. Mint fogalmazott, a gyermek nem akarja újraértelmezni a nyelvi játékokat, ő azt szeretné hallani, amit elsőre megért.
Elmesélte, hogy egyszer óvodásoknak olyan történetet kezdett mondani, amely bonyolult, késleltetett szerkezetével inkább felnőtteknek való volt. Mire a mondat végére ért volna, a tornateremnyi gyerekhad már egymást püfölte, az óvónők pedig kétségbeesetten próbálták visszaszerezni a figyelmüket. Bár ezt kudarcként élte meg, ma már nevet rajta, mert szerinte a pofára esések sokszor emlékezetesebbek a sikereknél.
Úgy véli, minden korosztály más történetekre fogékony. A gyerekeknek állatmesék, ritmus, utánzás és közös játék kell, az egyetemistákat a szerelem érdekli, az idősebb embereknél pedig kerülni kell azokat a témákat, amelyek túl közel állnak saját életük végességéhez. Vegyes közönség előtt pedig – mondta mosolyogva – „megsegít az Úristen, de valamit csinálni kell”.
A nagyotmondásban több igazság van, mint a puszta tényekben
Berecz András különösen közel érzi magához a nagyotmondó mesék világát. Hári János és a híres „hazugemberek” történetei szerinte nem valódi hazugságok, hanem a költészet egyik legtisztább formái.
Úgy fogalmazott, sokféle hazugság létezik, de van olyan is, amely valójában a teremtő képzelet megnyilvánulása. Hári János nem becsapni akar, hanem játszik a világgal, fittyet hány a gravitációra és a valóság korlátaira. Aki ezt egyszerű hazugságnak nevezi, az nem veszi észre benne a költészetet.
Különösen azok a történetek ragadták meg, amelyekben egy súlyos szenvedéseket átélt ember tréfával tér vissza a legnagyobb megpróbáltatásokból. Az orosz hadifogságból hazatérő emberek meséiben azt látta, hogy a humor képes legyőzni a tragédiát. Ezek a történetek nem eltakarják a fájdalmat, hanem segítenek túlélni azt.
A mesemondó számos példát idézett legendás erdélyi mesélőktől. Egyik kedvence szerint olyan nagy volt a hőség, hogy „még az árnyék is árnyékot keresett”, egy másik történetben pedig a másnaposan ébredő férfi, aki a fejpárnán találta a csizmás lábát, csak ennyit mondott: „Az hozott haza.” Berecz szerint ezek a villanások olyan nyelvi lelemények, amelyekből egy egész világ szemlélete rajzolódik ki.
Nem a magnó őrizte meg a legnagyobb kincseket
Berecz András pályája sem tudatos életstratégiával indult. Elárulta, huszonéves korában egyáltalán nem tudta, mivel szeretne foglalkozni. A jogi egyetem nem érdekelte, az orvosi pálya csak a szülei kedvéért szerepelt a tervei között. Azt érezte, hogy semmi sem vonzza igazán, mígnem a népdalok és a gyűjtőutak lassan kijelölték számára az utat.
Ebben döntő szerepe volt családjának. Édesanyja rengeteget énekelt, nagyapja híres nótafa volt, aki lakodalmak állandó vendégeként szinte egész életét zenével töltötte. Berecz gyerekkorában természetes közegként élte meg az éneket, a ritmust és a történetmondást.
A legfontosabb mestereit azonban nem iskolákban találta meg. Erdélyben, a Felvidéken és a moldvai csángók között olyan emberekkel találkozott, akiknek a tudását nem könyvekből lehetett elsajátítani. A legjobb tanulás – mondta – akkor történt, amikor egyszerűen „behullott valakinek az árnyékába”, és lenyűgözte az a személyiség. Ilyenkor éjszaka már nem aludt, hanem magában ismételgette mindazt, amit nappal hallott.
Felidézte azt a világot is, amikor gyűjtőútjai során reggel még nem tudta, este kinél fog aludni, de néhány mondat után idegen emberek meghívták az otthonukba. Ezeket az önzetlen találkozásokat tartja élete legnagyobb ajándékának. Szerinte ilyenkor a mese és a dal már csak ráadás volt, az igazi érték az volt, hogy két ember minden technikai eszköz nélkül, őszintén meg tudott nyílni egymás előtt.
A humor szerepéről szólva Shakespeare példáját idézte. Úgy látja, a nevetés nem gyengíti az igazságot, hanem éppen ellenkezőleg: amikor a közönség nevet, leteszi a védekezését, és akkor lehet hozzá eljuttatni a legfontosabb gondolatokat. Ugyanezért tartja a tréfát a legszebb „csomagolópapírnak”, amelybe az ember a legkomolyabb mondanivalót is becsomagolhatja.
A mesemondó szerint mindezt ő készen kapta elődeitől, Hazug Pistától, a tréfamesterektől és azoktól az egyszerű emberektől, akiknek történetei nemcsak a magyar nyelv gazdagságát őrzik, hanem azt is bizonyítják, hogy a humor és a képzelet gyakran közelebb visz az igazsághoz, mint a puszta tények.
