Upor László: a hatalom szellent és körbenéz….

– Túl van a whiskey-n?

– Igen.

– És a sétán? 

– Azon szintén, de ma is lesz séta, sőt, talán whiskey is.

– De egy, vagy két whiskey-vel, és sétával ki tudja szellőztetni a fejéből ezt az elmúlt egy évet? 

– Nem, viszont próbálok inkább arra koncentrálni, hogy mi lesz ma reggeltől, holnaptól, meg holnaputántól. Egyébként azt az egy évet, amelyen ha túl nem is vagyunk, de amelynek most a végére értünk, életünk végéig fogjuk használni. Cipeljük, nyilván, tehát lerakni nem tudjuk, de ha a történteket nem csak tehernek tekintjük, hanem inspirációnak is, akkor elképesztő muníciót kaptunk a hátralévő tíz, ötven, vagy nyolcvan évre – kinek mennyi van még.

– Mi ebben a muníció? 

– Először is, az a tisztánlátás, amit nyertünk azáltal, hogy az úgynevezett hatalom nyers, brutális arroganciájával és vegytiszta erőszakosságával kerültünk szembe, ami mindenképpen egyedi tapasztalatnak mondható – túl persze a hétköznapok nyomasztó súlyán, amely mindannyiunkra rátelepszik. De a konkrét találkozás azzal az intézményes és személyes akarnoksággal, amely ezt az egész történetet jellemezte, mégiscsak újdonság volt számunkra. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy az ember megtapasztalta annak a természetes erejét is, milyen, amikor egyszerre többen gondolják, hogy nem kell ennek az erőszaknak engedelmeskedni. Rengeteg csodálatos, kreatív közösségi tevékenységet, fordulatot, gondolatot, akciót hoztak az elmúlt év küzdelmei. Az egyébként is jócskán összeforrott egyetemi közösség százszor összeforrottabbá vált. Ráadásul olyan dolgok kerültek elő és nőttek ki ebből a dús kreativitásból és mindabból, amivel szembetaláltuk magunkat, hogy ha nem lenne ennyire szomorú a történet, rettenetesen lehetne örülni. Nem pusztán a szeptemberi egyetemfoglalásról beszélek – amelynek a hatalmas fénye persze elhomályosít mindent –, de az azt megelőző fél évről is, amikor szintén pazar akciókkal álltak elő a hallgatók. És beszélek – egyáltalán nem utolsósorban – az oktatókról, munkatársakról, akik okos, higgadt, kemény szavakkal és tettekkel bizonyítottak. Az egyik nem lett volna a másik nélkül.

– Zavarba ejt, amit mond, mert arra következtetek belőle, hogy voltaképpen senkinek nem árt, sőt, használ is, ha találkozik a hatalom nyers erejével; így lehet megtanulni a hatalommal szemben élni, és továbbélni…

– A csoda tudja… Az ember azért sokszor gondolja úgy, hogy szívesebben élne egy unalmasabb világban. Mondjuk, ha a világ úgy volna berendezve, hogy tiszteletben tartjuk egymást, együttműködünk, keressük a találkozási pontokat, és senki senkit nem akar legyűrni. Elvileg el tudnék képzelni egy ilyen világot, és ebből a világból nekem egyáltalán nem hiányozna annak a megtapasztalása, hogy sokan vannak, akik mégiscsak legyőzni akarnak, tönkretenni, eltüntetni a Föld színéről. Máshogy fogalmazok: ha már így alakult, akkor ez a rengeteg tapasztalat nagyon sok mindenre használható.

– Ön, és az oktatók többsége is, életkorukból következően, találkoztak már diktatórikus körülményekkel, igaz, egy fordított folyamattal, azaz úgy, hogy a pártállami erőszak egyre gyengébbé vált. Ezek a fiatalok, a hallgatók viszont először találkoznak szembe ilyesmivel. Nekik ez milyen tanulságul szolgál?

– Nagyon sok szempontból irigylem őket, miközben nagyon sok szempontból nincsenek irigylésre méltó helyzetben. És igen, úgy van, ahogy mondja: én azzal nőttem föl, hogy abban a csak fokozatosan, de többé-kevésbé folyamatosan nyíló bezártságban az ember olykor megengedheti magának, hogy jobban – sőt: egyre jobban – érezze magát. Ezzel szemben, amiben most élünk, épp fordított irányban halad: szüntelen szűkül, nyomasztóbbá válik. Ilyen körülmények között pedig nemigen képes az ember egyre jobban érezni magát. Én speciel az életem első harminc-harmincegy évét abban a diktatórikus rendszerben éltem, a második harmincegy-kettőt meg már ebben. Nekem már nincs még harminc évem, azaz egy harmadik harminc évem, és mi tagadás, ez elég elszomorító. De miért gondolom, hogy a fiatalok szerencsések? Azért, mert ez az időszak őrületesen kemény alapot ad mindahhoz, amire szükségük lesz, hogy ebből a mostani állapotból kilábaljanak. Ennek a rendszernek vége lesz, mint ahogy egyszer minden véget ér, de nem gyorsan lesz vége, sőt, nem is könnyen. Nyilván sok harcot kell majd még megvívniuk. Iszonyatos nagy morális lepusztulás helyébe és romjain kell majd egy jobb típusú, egészségesebb levegőjű világot építeniük. Mégpedig azért, mert a legnagyobb bűn, ami itt történt – túl a gazdasági és politikai bűnökön – a lelkek, sőt, a társadalmi lélek totális szétrombolása, az emberek végletes egymással szembeállítása. Ezt rendbe tenni sokkal hosszabb folyamat lesz, mint akár a gazdasági katasztrófa elhárítása, akár a politikai görbületek kiegyenesítése. Ezek a srácok, akik a felnőtt életük elején járnak, végig fogják tudni csinálni, és ha egy kis szerencséjük van, akkor ennek a folyamatnak aktív részesei lesznek, tarsolyukban mindazokkal a tanulságokkal, amelyeket most kénytelenek voltak leszűrni. Lelkesedéssel és tettre készen, valamint a szükséges naivitásnál nem több öncsalással.

– Nem vállalnak túl nagy felelősséget, amikor a FReeSZFE megalakításával elhitetik a hallgatókkal, hogy létezhet egy párhuzamos valóság, azaz az állami színművészeti oktatás mellett egy új, tiszta, hamvas, rózsaszín egyetem is? Ráadásul ilyen, féldiktatórikus hatalom mellett…

– Érdekes, amit mond. Én ugyanis úgy érzem – és távol álljon tőlem bármilyen gőgös megfogalmazás –, hogy nem mi építünk párhuzamos valóságot. A valódi, érvényes létezést folytatnánk organikusan az adott és lehetséges körülmények között, természetesen állandó és helyenként radikális korrekciókkal. A párhuzamos valóságot azok próbálják felépíteni, akik minden alapot és alapozást nélkülözve, minden gyökeret kitépve, kiásva, elvágva, elfűrészelve, baltával szétforgácsolva igyekeznek egy gondolkodásmód, egy intézmény, egy hagyomány, egy közösség helyébe felépíteni valami illuzórikusat, valami olyasminek a rekonstrukcióját, replikáját, ami igazán soha nem létezett, csak az álmokban. Mások számára inkább rémálmokban. Kétségtelen, hogy a mi helyzetünk sokkal nehezebb, hisz' a pénz, paripa, fegyver nem nálunk van, de a valósághoz mégiscsak annak lehet több köze, amivel mi próbálkozunk.

– Említette, hogy lehúzott már kétszer harminc évet, azaz van annyi tapasztalata, hogy leszámoljon azzal az illúzióval, hogy a magyar színház- és filmművészet irányítása az ön kezében legyen. De ezek a huszonéves fiatalok szembe tudnak-e nézni azzal a lehetséges változattal, hogy elvették tőlük a művészi pályájukat, a jövőjüket? 

– A többségük – nagyon helyesen – arról van meggyőződve, hogy ezt a lehetőséget nem lehet tőlük elvenni. A körülményeket meg lehet nehezíteni, az anyagi feltételeket szűkíteni lehet, a mindennapi életüket is meg lehet keseríteni, de nem lehet tőlük elvenni azt, amit önmaguktól, egymástól, néha egy kicsit tőlünk, de leginkább a világból megtanultak, nem vehető el tőlük az esély, hogy a maguk egyedi tanulságait leszűrjék. Az elmúlt egy év arra is rá kellett vezesse őket, hogy igen nagy mértékben a saját kezükben van a sorsuk. A színművészetin mindig is egyértelmű volt, hogy filmet, színházat, írást és a többit leginkább abból kell kiszenvedniük, kiizzadniuk, kifejleszteniük – örömmel, sok-sok munkával –, ami ők maguk: amit ők maguk tudnak, és a társaiktól megtanulnak. Így lesz belőlük igazi színész, rendező, vágó, dramaturg. Amúgy pedig én soha nem akartam a kezemben tudni „a magyarhoni színházi és filmes képzés irányítását”. Amikor kiválasztódtam vezetőnek, akkor is úgy gondoltam, ahogy azóta is: nem a vezetőnek van intézménye, hanem az intézménynek van vezetője. Ezért is próbáltam a közösséget a lehető legszélesebb demokráciára alapozva vezetni. Ez abban a nagyon rövid békeidőben is így volt, amikor még nem durvultak el a dolgok. 

– Ehhez szívesen oda kommentelném, hogy Upor László ennyire naiv lenne?

– Ezt most nem egészen értem. 

– Arra utalok, hogy a mai Magyarországon létezhet ez a demokratikus felfogás, működhet-e egy ilyen vezetői erény?

– A demokratikus működés nem a felelősség elhárítását jelenti, nem azt, hogy nem hozom meg a megfelelő döntéseket, hanem azt, hogy nem a saját fejem után megyek, amikor döntök, hanem folyamatos az információmegosztás, a gondolatcsere, magától értetődő a közösség bevonása. Én csak így tudom elképzelni az irányítást. Nem úgy lettem vezető, hogy már óvodás koromban a sámliról felnéztem anyámra és amíg ő a levest kavarta, én közöltem vele: rektor akarok lenni. Ez egyszerűen így alakult. Megtisztelő és felemelő volt a feladat, de nem a vezetni akarásból fakadt.

– Ahhoz egyébként, hogy ez a modell működjön a továbbiakban is, bátor mecenatúrára is szükség lenne. Manapság viszont ilyenekből nagyon kevés van, vagy egyáltalán nincs. Ahhoz, hogy a FreeSZFE-ből egy valódi intézmény legyen, támogatókra van szükség. Hol vannak ezek a támogatók?

– Azt érezzük – és remélem nem rosszul –, hogy nagyon sokan vannak szakmabeliek és nem szakmabeliek, akik mindazt, amit végigcsináltunk nagy-nagy szimpátiával nézték. Amikor a Vas utcában a fiatalok az ellenőrzésük alatt tartották az épületet, akkor az oszlopra erősített kartondobozba nagyon sok pénz gyűlt össze ötszázasokból, ezresekből. Mindenképpen meg fogjuk teremteni a lehetőségét, hogy akik akár ennyivel hozzá tudnak járulni a munkánkhoz, megtehessék. És vannak néhányan – talán mondhatom, hogy jónéhányan –, akik készek komolyabb pénzeket is áldozni amint tisztán láthatóak a jövő tervei és lehetőségei. Nem leszünk szégyenlősek, ki fogunk állni a közvélemény elé, és kérni fogjuk mindazok támogatását, akik erre hajlandók. Az az érzésünk, az a reményünk, hogy lesznek ilyenek – sokan. Az álmainkat nyilván a lehetőségeinkhez fogjuk szabni. Kamera nélkül filmet fogatni nem lehet, de van ilyen kamera, meg olyan kamera, és ugorjunk kicsit vissza arra a hatalmas élménytömegre, amelyről korábban beszéltünk: ennek birtokában már akkor is megszületne a fiatalokban a művész, ha mostantól csak körben ülnénk, és Bellinit, Picassót, Leonardót néznénk, vagy Berliozt és Eötvös Pétert hallgatnánk. De azért leszünk néhányan, lesznek néhányan, akik biztatják majd ezeket az ifjú művészeket, itt-ott reszelgetik-csiszolgatják a tehetségüket, szóval nem csak körben ülünk. Azt akarom ezzel mondani – lehet, megint kissé naivnak tűnik –, hogy nem az anyagi feltételek fogják megszabni, milyen művész válik ezekből a fiatalokból. 

– Ha jól érzékelem, akkor az a terv, hogy akik a FreeSZFE-t választották, lineárisan folytatják a tanulmányaikat: aki például diploma előtt áll, itt fog lediplomázni, bár nem tudjuk, hogy milyen oklevél lesz. Így lesz?

– Sok minden alakulóban van, muszáj tehát óvatosan fogalmaznom: ha majd tudjuk, mi hogyan haladhat tovább, akkor azonnal a nyilvánosság elé állunk. Igen, a cél tényleg az, hogy mindenki, aki diplomát akar szerezni, diplomához juthasson, akkor is, ha nem szeretne azoktól tanulni, akik ott tanítanak, ahol eddig mi tanítottunk. Rajta vagyunk, mindenféle variációk elképzelhetők, de még nem tudom határozottan állítani, hogy így vagy úgy lesz. Remélhetőleg nagyon hamar tisztázódik.

– Abból, hogy önök, oktatók, 26-an egyszerre mondtak fel egy hete, arra lehet következtetni, hogy egyben marad a csapat, és a hallgatók sem távoznak, így elindulhat közösen a második félév…

– Egészen különféle élethelyzetekben van A-diák és B-diák, valamint C-oktató és D-oktató; mindenkinek nagyon komolyan el kell gondolkodnia azon, mi a célja, és mik a lehetőségei. Most egy időben álltunk fel, de ez nem mutatja meg, hogy kinél mikor szakadt el a cérna, mert egyetértettünk abban, hogy a félév végét meg kell várni. Van, aki egy hete, van, aki már három hónapja fel akart mondani, de végülis bevártuk egymást és ezt a pillanatot. Amúgy egyetértek, a csoportos távozás jelzi, hogy együtt szeretnénk folytatni a hallgatókkal. Ők szintén különbözően és más-más időpontban tudnak dönteni. Van, aki a háta mögött hagyja a régi iskolát, más kivár, és nyilván van, aki szívvel-lélekkel, örömmel marad. Az egyik fontos egyeztetési feladatunk az lesz, hogy a nagy egész közösségben minél kisebbek legyenek a szakadások, elkerülhető legyen, hogy a szakadékok mélyüljenek.

– A szakadék már az első pillanatokban kialakult: a hallgatók és önök is igyekeztek távol tartani a politikát, és csak az autonómia kivívására koncentrálni. Ezzel szemben, a hatalmi oldal egyre inkább igyekezett belelökni önöket a politikai szférába, és ez mára már – ahogy fogalmazott – nagyon nyersen jelentkezik. Nem gondolja, hogy hiba volt ennyire távol maradni a politikától? A kormányzati szereplők semmire nem értékelték ezt a gesztust. 

– Mi nem a hatalom kedvéért döntöttünk így. Egyetlen pillanatban sem az határozta meg a megnyilvánulásainkat vagy a cselekvéseinket, hogy úristen, miként fog reagálni a hatalom. Nem azért toltuk el magunktól az ellenzéki pártokat, mert attól féltünk, hogy megorrol a felséges hatalom. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a hatalom így is, úgy is „orrol ránk”, másrészt a nagybetűs hatalom, illetve az azt alacsonyabb szinten képviselő kinevezettek, kezdettől úgy viselkednek, mint aki jó társaságban nagyot szellent, aztán gyanakvó szemmel körbenéz, hogy ki lehetett az. Folyamatosan olyasmivel vádoltak bennünket, amiket ők máris megtettek ellenünk, vagy éppen készültek ellenünk megtenni. Ez tipikus és alacsonyrendű, övön aluli harci technika. De megismétlem: mi nem miattuk, vagy az ő kedvükért tartottuk magunkat távol a politikától, hanem mert a tevékenységünk lényegéhez tartozik a függetlenség és a szabadság. Tudom, hogy már sokadszor fogalmazok kissé patetikusan, de ez az igazság. Tehát nem taktikáztunk, és úgy gondolom, hogy ebben nem is hibáztunk, noha most sokan a szemünkre vetik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy mi nem hagytuk, hogy pártok, akciócsoportok az érdekünkben fellépjenek, és ezzel eljátszottuk azt a történelmi lehetőséget, hogy a rendszert meg lehessen buktatni. Ez butaság. Ha valaki meg akarja buktatni a rendszert, tegye, de ne ránk hivatkozva, ne „miattunk”. 

– Tényleg ebben a kitaszított állapotban is ezt gondolja?

– A függetlenség számunkra alapkérdés. Nem arról beszélek, hogy a formális vagy szervezett politika minden körülmények között gyanús, illetve gyanakvásra ad okot, és nem is arról van szó, hogy rögtön felmutatjuk a feszületet meg a fokhagymafüzért, ha egy politikus kinyitja a száját. Egy demokratikus rendszerben igenis irdatlanul fontos szerepük van a pártoknak és a pártpolitikáknak, ám ebben a nagyon különös légkörben, amelyben élünk, rémesen kell vigyázni, hogy támogatóink, segítőink, tanácsadóink a maguk civil mivoltában járuljanak hozzá a tevékenységünkhöz, és senki ne akarja a mi akcióinkat, helyzetünket egyfajta haszonszerzésre, imázsépítésre kihasználni; ne ránk hivatkozva építse a maga politikai közösségét. 

– Hát köszönöm…

– Bocsánat, még volna egy fontos megjegyzésem: én valójában boros vagyok, a whiskey csak egy hatásos kép akart lenni egy rövid videóinterjúban.