A lázadás érdeklődés hiányában elmarad
„Kevés választ el attól, hogy az ország fellázadjon a politikai vezetői ellen.” Ezt írta 2018 februárjában, néhány héttel az akkori választások előtt Radványi Miklós, a Frontiers of Freedom jobbközép értékeket követő amerikai intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó magyar származású alelnöke. Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem ellenére már akkor is vitatkoztam az elemzővel. (Ma meg már talán ő sem írná le a fenti mondatot.)
Nem lesz lázadás. Ez a nép a szabadságharcot szereti és nem a szabadságot. Mely utóbbit 1989-ben készen kapta. Nem kellett sokat tennie érte, ezért aztán nem is becsülte meg. Sokan hitték, hogy a szabadság együtt jár a jóléttel. Hogy annyi lesz a fizetésünk, mint a németeknek, akkora házunk lesz, mint az osztrákoknak, és olyan jó kocsink, mint a svédeknek.
Klasszikussal szólva: Lóf@sz lett itt mama!
Miután mindez nem jött össze, megharagudtunk a szabadságra. Sokan vannak, akik visszasírják Kádár Jánost és rendszerét, mely utóbbi az akol biztonságát jelentette az emberek számára. „Ha nem csinálsz rosszat, nem lesz bajod.” Ezt üzente Kádár és rendszere a magyaroknak és mi éltünk a felkínált ajánlattal. Nem lázadtunk, vagy ha mégis, akkor úgy, hogy az ne legyen kellemetlen a hatalom számára.
A rendszer tudta, hogy nem szeretjük, de nem is várta el tőlünk, hogy rajongjunk érte. Becsaptuk, ahol lehetett, mert tudtuk, hogy ez sem érdekli. Zokniban vittük nyugatra az araboktól vásárolt Váci utcai dollárt, ügyeskedtünk, élni akartunk. Meg különben is: ő is becsapott bennünket. Azt mondta, hogy azért kell összébb húznunk a nadrágszíjat, hogy majd jövőre jobb legyen.
Nem lett jobb, csak kevésbé rossz.
Most megint ez van. Ez a nép tudja, hogy milyenek a hatalmon lévők, de magában alkut kötött velük. Elfogadta, hogy a hatalom urai hazudnak és lopnak, de különösebben nem bánkódik emiatt. A politika mindig is huncut dolog volt, urak dolga, csóválja a fejét az átlagmagyar. És különben is: a másikak is loptak.
Hogy nemzetmegvezetőék padlóra küldték az oktatást? Nézzél rám öcsém, én se tanultam soha, aztán mégis milyen rendes ember lett belőlem.
Hosszúak a várólisták és vállalhatatlanok a kórházi körülmények? Minek megy orvoshoz, aki még élni szeretne?
Szakmai egyeztetés és társadalmi vita nélkül, éjszaka benyújtott salátából csinálnak törvényeket? Kit érdekel, csak marhapöri legyen és hozzá kovi ubi.
Mindenre van válasz, a lázadás érdeklődés hiányában elmarad. Ez a hatalom úgy múlik el majd egyszer, hogy saját magát fogja kinyírni. Akkor, amikor már elfogynak a vadászmezők és a még használható legelők. Amikor majd végleg megfogyatkoznak a lopásra való javak, egymásnak esnek az urak.
Addig? Kilátástalanság, amerre a szem ellát. Civiltörvény, bedarált bírók, megszállt média, soha meg nem támadott, de megvédett szuverenitás. Egészpályás letámadás. Mi támadunk, ők védekeznek. És persze Brüsszel, ahogy a csövön kifér.
Köszönjük, megvagyunk, ne zavarjátok köreinket.
