A várakozó választópolgárok meggyőzése
Orbán és Magyar mostanra maximalizálta az elkötelezett szavazói számát. Innentől kezdve, a várakozók meggyőzésén múlik a tényleges eredmény. Őket leginkább a környezetükben való aktív, hiteles politikai jelenléttel lehet megfogni. Esetükben nem működik az olyan kommunikáció, amely túlideologizált, online alapú, erkölcsi fölényre épít, fővárosi fókuszú, fenyegető vagy sértő.
Ez a célközönség több csoportra osztható. Az első csoportba a bizonytalanok tartoznak. A politikával foglalkozók abba a hibába szoktak esni, hogy nem tudják elképzelni: sok százezer választó nem érdeklődik a politika iránt, az utolsó pillanatban dönt és lényegében csak érzelemtől vezérelt. Akik pedig tisztában vannak e réteg létezésével, azok pedig lemondóan mondják: „ezekkel nem lehet csinálni semmit”. Ez nem igaz, lehet, csak nem a jelenleg alkalmazott brutális kommunikációs eszközökkel. E csoport tagjai a „fogalmam sincs, mit szeretnék, és nem is fontos a szavazatom” gondolatvilágában élnek.
A várakozók második jelentős tömegét alkotják a „politikai hontalanok”, akik bizonyosan nem Fidesz-KDNP szavazók, kritikusak a rendszerrel szemben, de egyetlen ellenzéki erőt sem éreznek magukhoz elég közel ahhoz, hogy támogassák. Ebből következően abban sem biztosak, hogy az ellenzékkel jobban járnának. Rájuk a „minden politikus korrupt, részrehajló és ostoba” gondolkodás lehet jellemző.
A következő réteget a demokrácia peremén élő, magukra hagyott választók jelentik, akik általában minden állami intézménnyel, eljárással és működéssel szemben bizalmatlanok. Ők azok, akik „senkinek nem hisznek semmit” elvre építve élik az életüket.
Végül vannak a passzív rezsimtámogatók, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy Orbánék miről hadoválnak éjjel-nappal. Számukra az a fontos, hogy kiszámítható legyen az életük, még akkor is, ha az nem jó. Ők a „ha nincs hír, az a jó hír” tengődő létfilozófiához tartozónak tekinthetők.
E négy fő csoport tagjai szétszóródva, beágyazódva élnek a társadalomban. Mind mások, képtelenség célzottan és négyféleképp megszólítani őket: a politika nem így működik. Velük szemben csak olyan módszer működik, amely mindegyik csoportra hat legalább egy kicsit, és minimálisan felkelti az érdeklődésüket.
Alapvetően tilos őket a demokrácia értékei által megszólítani, vagy a jogállamiság kérdésével bosszantani. Ez csak olaj a tűzre, vagy hideg víz a nedves tűzifára (tessék választani). Náluk a világos, hétköznapi, nem populista, tényszerű mikrobeszéd működik: mennyi lesz a pénze, tud-e a gyereke megfelelő iskolába járni, megkapja-e helyben a szükséges egészségügyi szolgáltatásokat, és kész!
Az ilyen naturális üzeneteket ráadásul kizárólag a számukra hiteles arcoktól fogadják el, ezért az általuk ismert és tisztelt emberekkel kell kimondatni azokat. A legjobb, ha nem aktív politikusokról van szó, akik nagyjából hasonlóan élnek, mint ők, de legalábbis feltételezhető róluk (orvos, tanár), hogy tudják, ki hogyan, milyen viszonyok között éli az életét.
Ebből az is következik, hogy ezeket a „beszélő szájakat” nem lehet országjárással hatékonnyá tenni: nekik helyben kell maradniuk, ott kell élniük, különben nem fogja elhinni a célcsoport, hogy igaz az, amiről beszél. Alulról kell szerveződniük, és be kell tagozódniuk a helyi közösségekbe, hogy „sorsközösségben” érezhessék velük magukat a várakozó szavazók. Velük együtt már elmennek szavazni.
A kommunikáció irányvonala tekintetében érdemes minél többet azt hangsúlyozni, hogy amennyiben a változásra szavaznak, akkor biztosan „nem lesz rosszabb”, mint ami most van. A „majd jobb lesz” ígéretekkel az elmúlt százhúsz évben született összes generációnak rossz a tapasztalata: ezt hanyagolni kell a bizonytalanok esetében. Aki nem így tesz, arról könnyen, és alapos okkal gondolhatják, hogy itt van megint valaki, aki teljesen hülyének néz minket.
Végezetül: az esetükben le kell tenni a háborús, harci kampányolás eszközeit. Garantált, hogy ők (is) békére vágynak, ezért nem csatlakoztak eddig senkihez.
Lényegét tekintve, tehát a várakozó választókat meg kell nyugtatni: ha csatlakoznak a változást segítőkhöz, akkor az életük biztosan nem lesz rosszabb, az legalább ennyire vagy még jobban kiszámíthatóbb lesz, és számíthatnak az új hatalmi közösség helybeli, közösségi támogatására.
Ezt jelenti, amit egy ókori, „ismeretlen római néptribun” fogalmazott meg több, mint kétezer éve: „Senkit sem hagyunk az út szélén!"
Minden út Rómába vezet, és oda kell, hogy vezessen a várakozó polgárok esetében is!
Ez ma Magyarországon az idei országgyűlési választási urnák összessége.
