A Nemzeti Focializmusban nem lesz se pedagógus, se oktatás, se nemzet
Nem az a sértő a pedagógusokra nézve, hogy a három hete meghívott, az oktatás irányítására kinevezett miniszterek távol maradtak a Pedagógusok Szakszervezetének szerdai tanévzáró, az oktatás gondjait területenként bemutató rendkívüli kerekasztal-beszélgetésétől. Még csak nem is az, hogy csupán Pintér Sándor belügyminiszter küldött egy értesítést arról, hogy elfoglaltsága miatt nem tud jelen lenni, Csák János, a kulturális és innovációs tárca vezetője még erre sem méltatta az érdekvédő szervezetet. És nem is az a sértő, hogy a látszatot politikai fegyverként forgató kormány még arra sem volt képes, hogy legalább a látszat kedvéért odaküldje a minisztériumok egy-egy munkatársát, akik legalább a látszat kedvéért képviselték volna a minisztérium álláspontját.
Ne tessék most azzal jönni, hogy az oktatást újonnan a szárnyai alá vevő belügyminiszter épp most akar kérdőívet küldeni minden pedagógusnak, hogy kikérje mindegyikük véleményét a köznevelési rendszer működésének továbbfejlesztési lehetőségeiről, és a válaszokat beépítse az ágazatot érintő fejlesztési tervbe, mert erről már most lehet tudni, hogy oltári nagy megtévesztés, mondhatnám: látszat. Már csak azért is, mert a kérdőív azok szerint, akik már látták, leginkább a nemzeti konzultációhoz hasonlítható, és a kérdésekre azonnal szájba is adják a választ. Olyan látszatkérdések vannak benne például, hogy ki döntsön a jutalmazásról, az igazgató, vagy a munkaközösség vezetője, vagy minek örülnének jobban: ha az Oktatási Hivatal ellenőrizne, vagy az igazgató, netán a munkaközösség vezető, aztán örülnénk-e a szülő-tanuló visszajelzésének, hogyan számítsák ki, ki a jó tanár. Olyan azonban nincs, amelyik az oktatás égető problémáira keresné a választ.
Így aztán egyelőre titok marad, valójában miért is küldik ki a kérdőíveket. Találgathatunk, hogy azért, mert nem értenek hozzá, vagy nem is akarnak. Vagy már akkora a córesz, hogy ötletük sincs, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást. Esetleg már tudják, de mivel sokak érdekét sértené, nem akarják idő előtt lerántani róla a leplet. Talán azért, mert indoknak mindenképp jó lesz, miután a nekik tetsző válaszokat felhasználhatják saját érveik alátámasztására.
Pedig ami azt illeti, sok mindent hallhattak volna a távol maradt miniszter urak, esetleg helyetteseik, ha tiszteletüket teszik a PSZ kerekasztal-beszélgetésén.
Totyik Tamástól, a PSZ alelnökétől megtudhatták volna például, hogy 15 500 ezer pedagógus hiányzik a közoktatásból – ez a főállású pedagógusok 11 százaléka – és ebben még nincs benne a szakképzés, és a szakszolgálatról sincsenek pontos adatok. Hallhatták volna, hogy Európában Magyarországon a legmagasabb a pedagógusok tanítással lekötött munkaideje: egy évben 728 órát dolgoznak az iskolákban, az óvóda-pedagógusok pedig még többet, és ez „elviselhetetlen” munkaterhet jelent Mindeközben hat százalék alatti a 30 év alatti pályakezdők aránya, és a pedagógusoknál 53 év az átlagéletkor.
Hallhatták volna, hogy volt olyan gimnáziumi tanár, aki azért hagyta ott a pályát, mert nem tudja eltartani a béréből a saját három gyerekét, és olyan is, aki lebeszélte a tanítványait arról, hogy a pedagóguspályát válasszák, és „nemcsak a fizetések miatt, hanem azért is, mert elfogadhatatlan módon megváltoztatja a pedagógusképzést a kormány." Napvilágra került, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben nem csak a bérek, hanem a modern oktatás feltételei sem adottak. (Aki szembesülni akar az iskolai valósággal, megteheti, mert a PSZ megosztotta azt a Facebookon.
De, hát ez Magyarország, ahogy azt egy publicista barátom egyszer oly szemléletesen megjegyezte: a Nemzeti Focializmus világa. Ez abból is látszik, hogy a haza üdvén fáradhatatlanul dolgozó Orbánnak még ahhoz is volt ereje, hogy a fárasztó országgyűlési nap után – ahol az ő fizetésemelését megszavazták a bátrak, de azt az MSZP-s javaslatot nem, hogy a pedagógusbéreket a mindenkori miniszterelnöki bér 15 százalékában állapítsák meg – Londonba utazzon megnézni a dicsőséges magyar ifjakat, ahogy legyőzik az angolokat.
Egyébként államformánkat hívták már Nemzeti Szotyializmusnak is. A lényeg, hogy nemzeti. Már, amíg lesz nemzet. Mert, ha a jelenlegi úton haladunk tovább előre – és nem hátra –, ha marad a tendencia, és annyit áldozunk az oktatásra, és annyit a focira, mint jelenleg, akkor még pár évtized, és nem lesz se pedagógus, se oktatás, se nemzet. Ha a pedagógusok most kiabálnak, ezért teszik. Ám hiába kiabálnak, a bajban levő közoktatást, szakképzést, az egész köznevelést – lánykori nevén a közoktatást – a hátukon cipelő óvónők, tanítónők és tanárok jószerivel évek óta csak egymásnak mondhatják el, tulajdonképpen mi is a baj. Azok, akik a gondjaikra megoldást kínálhatnának, igazából meg sem akarják hallani őket.
És akár hiszik, akár nem, ez az, ami igazán sértő a számukra!
