A nemzeti lobogó rúdjával támadtak a fideszesek azokra, akik tanítanának

Törley Katalin – aki két évvel ezelőtti elbocsátásáig, 23 éven át tanított franciát és nevelt középiskolásokat a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, és azóta politizál (most épp a Kétfarkú Kutya Párt jelöltjeként az európai parlamenti választás kampányában vesz részt) – facebookos posztjában így számolt be az inzultusról:

„A Tanítanék aktivistáival péntek délelőtt megzavartuk a miniszterelnök uszító beszédét a Múzeumkertnél. A rajongói nem viselték jól, hogy tükröt mutattunk Orbánnak. Először csak lökdöstek és kiabáltak velünk, később már zászlórúddal és kézzel is megütöttek többünket. Engem többször is kurvának neveztek, a legdurvább mégis az volt, amikor egy társunkat nem akarták hagyni békében kimenni a tömegből, még kifelé is megütötték”.

Mielőtt a „nyájas” olvasó vállat rándítva odavetné, hogy „minek is mentek házhoz a pofonért”, sietve tisztázzuk: nem ahhoz kell a bátorság, hogy valaki a vezére elveit fanatikusan támogató tömegben, és a vezér feltétlen híveként nekiessen a más véleményt, más elveket hangoztatónak. Ahhoz kell a bátorság, hogy valaki „bárányként”, és a saját igaza hitében, farkast kiáltson – egy farkasfalka kellős közepén.

Az már csak a feltevésünk: a tanárnő és a többiek – akik „tanítanának” – vélhetően azért mentek oda, hogy bátorságból és őszinteségből személyes példát adva, ezzel is a „farkasokat” tanítsák arra: bizony vannak itt kívülük mások, például „bárányok”, és nekik is megvan a maguk igaza.

Nem kell pedagógusnak, pszichológusnak, pszichiáternek lenni, hogy megleljük az ordibálás, a durva szavakkal, puszta kézzel vagy a zászlórúddal ütlegelés okát. Melyik bántalmazott, és melyik nevelő vagy bíró ne hallotta volna az agresszíven gyengébbre támadó bántalmazótól a szokásos mentséget, hogy „tehetetlen dühömben ütöttem”?

És ez az ok sejlik fel ebben az esetben is.

Nyilvánvalóvá lett a Fidesz súlyos morális válságba süppedése. Tömegesen hagyják el a „szuverén” ország feletti hatalmat „legitimen” gyakorló, évek óta rendeletekkel kormányzó pártot a korábbi „egyatábor” csalódott tízezrei. A valahai szövetségeseik megvetik, megtagadják őket. Ők meg árulót kiáltanak azokra, akik eddig velük tartottak. Hasadozik a pártjuk is. Ebből a válságból pedig nem látszik a számukra jó irányba vezető kiút. Pedig már a történelmi múltat is meghamisították – önigazolásul. De nem voltak eléggé bátrak, hogy belenézzenek az eléjük tartott tükrökbe. Semmi hibát be nem ismertek, míg most le nem buktak. S a tisztáldozattal is csak a saját tomporukat védték. A segítségre szorulókat az út szélén hagyták; még bocsánatot sem kértek az áldozatoktól.

Egyre nyilvánvalóbb: tehetetlenek lettek. Hisz’ a gyűlöletkeltéssel, a megosztással, a karaktergyilkosságokkal, a hazug propagandával, a hatalomtechnikával s „a százharminc valahány bátor ember által hozott, törvények” erejével uralkodva, ők maguk verték szét a rendszerváltozáskor közösen emelt „katedrálist”. Most már csak az eddig saját portájukra nem vitt, az út szélén hagyott néhány követ püfölik a kalapácsaikkal, hogy azok még kisebb darabokra hulljanak, reményeik szerint tán el is porladjanak… A közösség katedrálisának köveiből épültek az ő magánpalotáik, kincseiből az ő magánvagyonuk lett. Nincs már minden itt élő magyar számára közös imájuk sem. Előbb-utóbb nem marad itt szinte senki, akire nem sütötték rá a billogot: ellenség. Einstandolták még a kokárdát is…

Mi is maradt meg ezek után?

Üres szólamok, lózungok. Növekvő magány ott a csúcson. Fanatizmus körötte. És persze az erőfitogtatás. „A meccs csak akkor ér véget, ha győzünk”. No meg a vesztüket érzők öngerjesztő örök ígérgetése: már látjuk a fényt az alagút végén… Idén kedvezőbbé válik a szélirány… Mindenkinek megmutatjuk majd!… Továbbépítjük Bicskéig… Megszálljuk Brüsszelt…

És megmaradt még a tehetetlen dühük, a másképp gondolkodók verbális, vizuális és – mint most történt – tettleges bántalmazása. Azokat püfölik a zászlórúdjukkal, akiknek ugyanaz a nemzeti lobogójuk, ugyanaz a Himnuszuk, ugyanaz a Szózatuk…