Afganisztán, másképpen

Odze György 2021. augusztus 25. 09:15 2021. aug. 25. 09:15

Mondhatnám, hogy két alkalommal volt szerencsém Kabulban járni: először 1983 tavaszán, amikor az afgán kulturális minisztérium felkérésére magyar fotókiállítást rendeztünk Kabulban. Az akkori budapesti afgán nagykövet személyes kérése volt, hogy magasrangú politikus nyissa meg az eseményt, ezzel is jelképezve népeink barátságát. Miután egyetlen magasrangú politikus sem vállalkozott az útra, Boros Róbert minisztériumi főosztályvezető és jómagam jelképeztük a helyszínen népeink barátságát. Kemény két nap volt, szovjet járőrök kísértek mindenhová, éjszaka semmit sem aludtunk a folyamatos puskaropogás miatt, a szálloda is inkább erődítmény volt, ahol a katonai harccsoportok tisztjei folyton jöttek-mentek. A második alkalom: 2007 július, amikor külügyi szóvivőként Göncz Kinga miniszter kíséretében töltöttem ott két napot, akkor amerikai járőrök kísértek bennünket, és én magam is Hummer terepjáróban utaztam. Már nem volt puskaropogás, de a kísérők azt mondták, a talibán emberei „minden utcasarkon ott leselkednek és könnyen szétbasszák a seggünket.”

Mindkét alkalonmmal megrázott az a végtelen nyomor és fásultság, amit az utcákon láttam, és amiket most viszontláttam a televízió képsoraiban. Most persze, hogy az egész világ ezt látja, csakugyan drámai és felkavaró, de szinte semmi új sincs benne. Ez az ország a régi időkben, és azóta is a népvándorás és a kereskedelem egyik fókuszpontja volt, nagyhatalmak és regionális erős hadseregek célpontja. Szinte állandó volt a megszállás, a perzsák és a britek után következett a Szovjetunió – hivatkozva a „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződésre” – 1979-ben,  amikor a világ éppen a karácsonyt ünnepelte, csapataik bevonultak Afganisztánba.  Az invázióban százezernél több szovjet katona vett részt, akiket az akkori hivatkozás szerint a „kommunista erők” támogattak.  

A szovjet megszállás körülbelül egy millió afgán életébe került. Ötmillióan menekültek Pakisztánba, Iránba, lényegében a világ minden részére. A szovjet jelenlét 1989-ben ért véget, megalakult az Afgán Demokratikus Köztársaság. A nagyhatalmak érdekcsoportjai és a helyi törzsek harca további százezres áldozatot és menekültet követelt.1996-ban emelkedett ki a Talibán, egy szunnita-iszlamista-politikai csoport, amelyik a legszigorúbb iszlám jogrendszert vezette be, amiben a nőknek nincsenek jogaik és mindenkinek muszlimmá kell válnia. Ennek érdekében, az iszlám erkölcsi és morális vezérelvei szerint kezeket vágnak le, embereket köveznek halálra. A tálibok  hét éves uralma idején súlyosan korlátozták a lakosság szabadságát és az emberi jogokat, például betiltották nem csak a sajtót, hanem még a fényképezést is. A nőket eltiltották a pénzkeresettől, a lányokat kitiltották az iskolákból és az egyetemekről. Az ellenszegülőket azonnal megbüntették. A kommunistákat felkutatták és kézfejük vagy karjuk levágásával büntették őket.

Kezükben volt a teljes ópiumtermesztés – és kivitel, ebből fedezték minden kiadásukat. Akkor alakultak meg az al-Káida kiképzőközpontjai, ezek felszámolása volt az amerikai hadjárat célja 2001-ben, ami Oszáma bin Láden felkutatásával sikeresen meg is valósult. Az ország vegetált, a gazdaság lényegében külföldi segélyekből és kölcsönökből igyekezett lábon maradni, a társadalom fele mélyszegénységben élt, mindent szétrágott a korrupció, miközben csúcson volt az ópiumtermesztés (hozzávetőleg 9000 tonna évenként), ami a lakosság szinte egyedüli megélhetési forrása volt. Az amerikaiak által jelentős erőkkel támogatott kormánynak sikerült hatalmon maradnia, a tálibok azonban készültek az amerikai csapatkivonásra. Voltak béketárgyalások, úgy tűnt, ezeken kompromisszumokat lehet elérni, ám utólag láthattuk, hogy nem sikerült. 2007-ben még növelni is kellett a csapatok létszámát, miközben sokan már megjósolták, hogy ennek a vállalkozásnak nem lesz jó vége. 2009-ben Helsinkiben jelen voltam egy konferencián, ahol Joseph Dempsey, a londoni IISS világhírű szakértője mondta, hogy „az Egyesült Államoknak gyakorlatilag semmi keresnivalója sincs Afganisztánban, soha nem fogják megtanulni, hogy katonai erővel nem lehet uralni egy számukra idegen és kiismerhetetlen kultúrát.”

Robert Burns, az Associate Press újságírója szerint pedig „maguk az amerikai tisztek is teljesen tanácstalanok: nem tudják pontosan felmérni, mekkora a tényleges befolyásuk, hogyan terjeszkedik a Talibán, és fogalmuk sincs, mit hozhat a jövő.” Ez az aggodalom, mint utólag kiderült, jogosnak bizonyult. A Talibán korszerű fegyverekkel szerelte fel magát, a szovjet Szolovjovot amerikai gépfegyverekkel váltották fel. A vezetők stratégiákat gyártottak, külügyminiszterük már egy évvel ezelőtt Pekingben tárgyalt, nyilvánvalóan támogatást keresett egy jövendőbeli hatalomátvételhez. A korrupt afgán kormány és hadsereg végül gyakorlatilag ellenállás nélkül adta át az országot nekik, az elnök szinte elsőként menekült, a bankelnök egy üzemanyag és pilóta nélküli repülőgépen várta az indulást, szóval a káosz a végső pillanatokban kiteljesedett. A húsz évig tartó amerikai jelenlét éppen olyan értelmetlen áldozatot jelentett, mint a szovjet megszállás.

Ma már egyértelműen látható az, amit sok szakértő már a kezdetben mondott, hogy az amerikai külpolitika és a hadsereg vezetése elszámította magát: alapos tervek nélkül vonultak be Afganisztánba, húsz évvel később pedig szintén kidolgozott tervek nélkül kezdték meg a kivonulást, a nemzetközi erőkkel karöltve. Az elmúlt tíz évben Washington mindvégig arra törekedett, hogy lezárja az értelmetlen harcokat, ám abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, a tálibok elfoglalták Afganisztánt, az ország összeomlott. Az amerikai hadvezetés  mindvégig bízott abban, hogy a kellőképpen felszerelt – és milliárdokért kiképzett, nyolcszázezer fős – afgán haderő fel fogja venni a harcot a tálibokkal, azonban nem ez történt. Ebben talán bűnös a hírszerzés is, közismert nevén a „hazugságlánc”: mire az alulról érkező, hibákra és rossz döntésekre rávilágító jelentések eljutottak a magasabb beosztásúakhoz, addigra a helyzet papíron már szinte rózsássá vált.

Mi vár Afganisztánra?

A Talibán előtt most ott a nagy feladat: a hatalom birtokában kormányozni kell, amiben nincs gyakorlatuk. Egy geopolitikailag érzékeny térségben szövetségeseket kell keresniük, ami – amennyiben kitartanak a szélsőséges iszlám vallási gyakorlat fenntartása mellett – majdnem lehetetlen, és elszigetelődéssel kell számolniuk. Meg kellene magyarázniuk, hogy mi ez az őrült menekült-hullám, hiszen ez a bizalom hiányát mutatja. Lesz valós társadalmi bázisuk?  Feltehetően megpróbálnak majd közeledni Iránhoz és Pakisztánhoz, talán Kínához is, és még az sem kizárt, hogy az Egyesült Államok felkínál egy közvetlen „békeközvetítést”, ami nem sok sikerrel kecsegtet.

Az egyetlen megoldás, amire a már idézett Joseph Demsey utalt Helsinkiben, egy nemzetközi összefogással létrehozott afgán béketerv lenne, amiben valamennyi szomszédos ország és a három nagyhatalom is részt venne. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a Talibánt tárgyalóasztalhoz ültessék és garantálják a térség biztonságát.

Nagyon keserves lesz.

*

Azért a végére jöjjön még egy személyes élmény 1983-ból, csak érzékeltetve, hogy a helyzet nem sokat változott. A kiállítás másnapján indultunk haza Kabulból az Aeroflot heti moszkvai járatával.

– Majd én beszélek a repülőtér parancsnokával, hogy vegyenek fel benneteket az utaslistára – mondta a nagykövet. – Ő dönti el, hogy ki utazik.

– Van helyfoglalásunk – lobogtattam meg a jegyet.

– Az itt lófaszt sem ér – mondta a nagykövet. Még azt is hozzátette rosszkedvűen, hogy mit törölhetünk ki vele.

Igaza volt. A repülőtéren sok százan várakoztak, katonák, orosz civilek, afgán diákok, titkosügynökök. Hiába lengették a jegyüket, a beszállópultnál senki sem ült. A nagykövet átnyomakodott a tömegen, zakója belső zsebében egy üveg vodkával. Ez volt a helyfoglalás. Néhány perces várakozás után, ismét megjelent, kezében  két beszállókártyával.

– Na, ez rendben van. Első osztály. Felszállás közben majd rakétával lőnek a gépre a környező hegyekből, de nem kell megijedni – mondta a nagykövet. –  Nem tanultak meg pontosan célozni.

Amikor elértük az utazómagasságot és elhagytuk a Kabult övező hegyláncot, megjelent a légiutas-kísérő és megkérdezte, milyen italt hozhat.

– Töményet – mondtam.

– Nem gond – mondta a légiutas-kísérő. – Csak az van.
 

 



Hírklikk

Támogasd a munkánkat, hogy egyre több tényfeltáró anyaggal, izgalmas riportokkal tartsunk ellent a kormányzati propagandának.

Támogatom
Támogatom