Az eresz rázuhant az Orbán-rezsimre
Akik hisznek a széria-elméletekben, azokat nem érte meglepetés, hogy a Fidesz az év végére belecsúszott egy sor megmagyarázhatatlan hibába, amelyek – állításunk szerint – logikusan következtek abból, ahogy a párt, illetve a kormány kezelte az egész esztendőt, a ránktörő járványt, és az ebből fakadó kihívásokat. Mellesleg, ahogy elnézem ezt az előző mondatot, van benne egy jó adag efemizmus, hiszen pártról – azaz a Fideszről , illetve a kormányról beszélek, miközben tíz év alatt megtanulhattuk, hogy voltaképpen sem párt, sem kormány nincs, illetve csak formálisan van. Minden döntés Orbán Viktor kezében összpontosul; amúgy pedig dicséretére legyen mondva, hogy képes – immár évtizedek óta – ezt hatalmasra duzzadt konglomerátumot összetartani, illetve idáig képes volt. (Csak zárójelben: a látszat az, hogy most is ő igazgat, de ma már nem ő diktál – fut az események után.)
De térjünk vissza a szériaelmélethez. Az eddig megjelent két részben, elemzésünk korábbi darabjaiban (A Fidesz és a kormány az idén lecsúszott az ereszen, A Szájer-csúszás) azt igyekeztünk bemutatni, hogy az uralkodó párt megbízottjai, és maga a miniszterelnök mennyire nem tudta uralni a helyzetet, folyamatos kommunikációs trükkökkel próbálkozott, de a halottakat hazug beszéddel sem lehet feltámasztani. Orbán folyamatos varázslatokkal próbálta elbűvölni a társadalmat, csakhogy egy ismeretlen kór ellen nem hatnak még az orbáni mágiák sem. Főleg azért nem, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az elsődleges cél nem a közös megoldás megtalálása, az együttes védekezés kialakítása, egy olyan mechanizmus létrejötte, ahol nem számítanak az ideológiák, nem számítanak az egyébként különböző irányba húzó pártok sem, kizárólag a közös akarat.
De ahol az igazi cél, változatlanul, a hatalmi szerkezet fenntartása, illetve továbberősítése, valamint az európai és hazai közpénzek besöprése, ott másodlagossá válik az igazi védekezés. Kiváltképp akkor, ha az Orbán-kormány, bizonyos területeken, eddig is a megúszásra játszott; sem az egészségügyre, sem az oktatás fejlesztésére nem költött elegendő pénzt, ami viszont azt eredményezte, hogy a koronavírussal szemben mindkettő védtelenebb volt, mint amilyen lehetett volna. A Szájer-csúszás tehát e két alapvető ágazatnál is törvényszerűen bekövetkezett, annál is inkább, mert a kormányfő a megfelelő szakembergárdát is félresöpörte; minden területre hozzá hű, jelképes és szó szerinti katonákat állított.
Hogy a magyar miniszterelnök miért elemezte hibásan a helyzetet, arról csak feltételezéseink vannak, de erősen hisszük: egy olyan vezető, aki mellett a vazallusok kerülnek meghatározó beosztásba, soha nem fogja tudni felmérni a helyes cselekvés irányát. Így járt Orbán is, Szijjártókkal, Varga Juditokkal, Novák Katalinokkal, Palkovicsokkal, Káslerekkel pakolta tele kormányát, messze száműzve a szakértelmet és vele az esetleges kontrollt. És miután a parlament –a maga kétharmados többséget biztosító bátor embereivel – már régen elveszítette ellenőrző szerepét, az erre a funkcióra kiépített kontroll-intézmények behódoltak a Vezérnek, így a miniszterelnök elérte azt, amit akart: megkérdőjelezhetetlen döntéseket hozó diktátorrá változott. Vagyis, logikusan csúszott bele a hibák sorozatába. Illetve abba a helyzetbe, amikor a hibák már nem takargathatóak, amikor a hatalmi szó már kevés, amikor a hatalom valódi arcát már nem lehet kitakarni.
Hogy ez az arc például épp a színművészeti egyetem esetében lett kendőzetlen, az nyilván a véletlen műve. Az viszont nem, hogy a hallgatók és tanáraik kitartó és kreatív tiltakozása egyértelművé tette: a kormány hazudik, és gyáva, tárgyalni sem mer az egyetemistákkal, csak a pandémiát és a parancsszót használja fel az ellenállás letörésére. Azt azonban nem tudta tovább titkolni, hogy mi a távlati célja: alapítványokon keresztül bebiztosítani uralkodását a felsőoktatásban, gazdaságban, és ehhez megfelelő vagyont kiemelni a köz tulajdonából. A kultúrharcosok nem mások, mint megfizetett zsoldosok, akik ráadásul a szélsőjobb gondolatát erősítik, ki tudja milyen megfontolásból. Talán a miniszterelnök időnkénti kiszólásai, Soros Györgyöt üldöző megoldásai, az idegenek gyűlöletét szító beszédei késztetik ezeket a zsoldosokat a verbális kútmérgezésre. Ezt teszi Bayer Zsolt és a hozzá hasonlítani akaró médiamunkások csapata, de ezt teszi Demeter Szilárd, Szakács Árpád és a többi, frissen felkent „kultúrkatona”. És ezt teszik a politikai alcsapat tagjai is, Deutsch Tamástól Kocsis Mátén át, Kósa Lajosig.
A magyar politikai vezetőket immár európai undor veszi körbe, amely undort csak fokozta az Orbán által kitalált és vezényelt vétó-hadjárat. Akárhogy is közelítjük a végeredményt, gondolhatjuk, hogy veszített Orbán, de azt is, hogy nyert, Magyarország gyűlölt országgá vált. Olyanná, amelyik hatalmi érdekei érvényesítésére képes megfosztani a kontinens népeit attól, hogy minél hamarabb pénzhez jutva, kilábaljon a világjárvány okozta válságból.
Ez a vétó volt az igazi Szájer-csúszás, aminek következményeit biztosan látni fogjuk, egy-két éven belül. Ehhez képest a tényleges Szájer-csúszás csak a politikai folklór része, annak pontos illusztrálása, hogy valójában milyen is ez a mostani magyar hatalom. Szájert persze azóta eltakarították az útból, hallani sem lehet róla, nem tudjuk, hol és hogyan él. De nem is tartozik ránk. Az azonban igen, hogy csúszása ténylegesen rámutatott az Orbán-rezsim lényegére. Ha baj van, előbb hazudik, aztán menekül.
Most, immár a társadalom döntő többsége tudja: baj van.
