Ember, most jöttem a…

Más kérdés, hogy a magyar miniszterelnök nem csak a templom kapujában, sehol sem áll az általa nem kedvelt média rendelkezésére, és én nem sorolnám ide azt a nemzetközi sajtótájékoztatót sem, ahol látszólag szabadon lehetett kérdezni Orbán Viktort; mindannyian tudjuk, hogy nem ez a valóság, Nem, mert vannak, akiket be sem engedtek, vannak, akiknek nem adtak szót, meg egyébként is, jobbára szelektált szereplők szelektált kérdései hangozhattak el, a vita, visszakérdezés lehetőségét is elvéve. Másként: a kormányfő azt mondhatott, amit akart, épp úgy, mint a Parlamentben, az azonnali kérdések órájában. Tehát nyilván innen származott a Telex ötlete: ebben a váratlan szituációban – a templomból jövet – szólítja meg Orbánt; természetesen lepattant róla. De ezúttal szokatlan módon: nem egyszerűen elfordította a fejét, vagy rezzenéstelen arccal ment tovább, mit sem törődve a riporterrel, nem jelentette ki, hogy fake newsnak nem nyilatkozik, hanem odaszólt: ember, éppen most jöttem ki a templomból. Vagyis, ami szokatlan tőle: rosszul reagált a szokatlan helyzetre. Nem véletlen, hogy azóta ez a jelenet valóságos mémmé változott, természetesen nem a kormánypártiak körében.

Viszont: ha nekem arról kellene szavaznom, hogy hitelesnek tartom-e, ha valaki a templomból kijövet összekulcsolt ujjakkal, kvázi az ájtatos imát a templomon kívül is folytatva mutatja magát a nyilvánosság előtt, arra szavaznék, hogy az számomra nem hiteles. És most nem arra utalok, hogy Orbán Viktor nagy utat tett meg hitbéli átalakulásáig – a „térdre, csuhások” kijelentéstől a mély hitig –, mert ez még a miniszterelnöknek is abszolút magánügye, és már sokakkal előfordult. Arra utalok inkább, hogy a vallásos meggyőződés ilyen külsődleges jegyei, a templomon – temetésen – kívül, meglehetősen szokatlanok, hogy azt ne mondjam: disszonánsak. És ha ebből a tartásból szól ki valaki – esetünkben a miniszterelnök –, hogy ember, most jöttem ki a templomból, az még inkább megütközést kelt. 

Szóval most van egy szavazata Orbánnak tőlem, ami mellette szól, de van egy, ami ellene. Döntetlen, mondhatnánk. 

Csakhogy: XVI. Benedek emeritus pápa halála, illetve a felravatalozása Vatikánban, Rómába szólította a magyarok első emberét (is); ahogy az egy katolikusnak hirdetett ország vezetőjétől illik. Mármint egy olyan ország vezetőjétől, amely fennen hangoztatja keresztény identitását; már térden van itt mindenki, nem csak a csuhások. És ha már belekezdtem egy ilyen szavazós játékba, gyorsan ideírom: az előzmények alapján természetesnek tartom, hogy Orbán – feleségével együtt – lerója kegyeletét az elhunyt pápa ravatalánál, és imájáról, térdepeléséről, keresztvetéséről felvétel is készül; ennek helye van ott. Teljesen más kérdés, hogy mindezt én hitelesnek tartom-e vagy sem; nem vagyok abban a helyzetben, hogy józanul megítélhessem. A józanság itt arra vonatkozik, hogy bennem túl erősek a korábbi Orbánról szóló ismereteim, és ezek megakadályoznak abban, hogy fenntartások nélkül megadjam neki a változás jogát. És ez nem szép tőlem; az ember próbálja meg levetni magáról az előítéleteit, illetve legalább olyan szigorú legyen önmagával, mint másokkal. Vagyis: rábeszélem magam a jelenet elfogadására, és elfojtok magamban minden negatív érzést. 

De megint van itt egy ellentmondás: a hírek szerint Orbán útja – gondolom, az átöltözés után – egy kellemes, Róma melletti, tengerparti étterembe vezetett, ahol lucullusi lakomát rendelt magának, ahogy ezt a közzétett képek is mutatják. Nem olyan képek ezek, amelyeket paparazzik készítettek, nem: olyanok, amelyeket a család engedélyével, meglehet: egyetértésével készítettek a fotósok. Nem mondta Orbán a fényképésznek, hogy ember, most jöttem a pápa temetéséről, bár azt sem mondta, hogy halotti toron vesz részt. A fotográfiák az élet élvezetéről szóltak, ami megint csak rendben van: bírja az igenlő szavazatomat. Ha viszont más összefüggésben vizsgálom a szavazatomat – szavazataimat –, már messze nem ilyen egyértelmű a helyzet. Budapesten az „ember, most jöttem a templomból” kijelentés – ergo illetlen dolog kérdezni, fenntartani, megzavarni folytatólagos imádságomban – szembenáll azzal, hogy Rómában a gyász pillanatait könnyedén felválthatja a terített asztal és a megrendelt, vagy elfogadott fotózás. Ott és akkor, miért nem zavarta a főhőst a fényképész? 

No de mindegy, megfejteni a dolgot nem fogjuk tudni. Már csak azért sem, mert ha még a közelébe is jutnék a miniszterelnöknek, biztos, hogy egy könnyű mondattal elhajtana: ember, nem látja, hogy most jöttem a…

A kipontozott rész bármivel behelyettesíthető. Hiszen mindig éppen jön valahonnan. Csak azt nem tudjuk, hogy hová tart. Mármint ő.

Az ország? Azt látjuk.