Májusi hidegzuhany
Időnként azért reménytelen havi krónikát írni, mert még a hónap legutolsó napjaiban is történhetnek olyan események, amelyek árnyékában a korábbi hetek izgalmai teljességgel jelentéktelenné satnyulnak. Nos, május utolsó hetében nemcsak alkotmányt módosítottak, nemcsak, hogy megalakult az ötödik Orbán-kormány, hanem ez utóbbi azonnal a radikális cselekvések jegyében kezdett működni. A hét elején – a szomszédunkban dúló háborúra tekintettel – azonnali hatállyal kihirdették és tüstént be is vezették a rendkívüli állapotot (a háború kilencvenedik napja tájékán…), majd hatalmas lendülettel, kivételes adók sorozatával próbálták helyrehozni az előző, egy évnyi osztogatások nyomán szétesett idei költségvetés egyensúlyát.
Mi mindenről érdemes megfeledkezünk…
A még érdeklődő hazai közvélemény egyébiránt igen edzett, és az elmúlt évtizedekben hozzászokhatott ahhoz, hogy néhanapján pillanatokon belül fordulnak fel a megszokott viszonyok. Ám a mögöttünk hagyott május utolsó néhány napja meglehetősen hosszú időre lekötheti azokat is, akik szeretnék megérteni, hogy mi és miért történik?
Eme – legutóbbi – fordulat következtében ma már kit érdekel az, hogy korábban még heteken át tartott a találgatás a leendő kormány tagjainak kilétéről, hogy a hónap közepén szokatlanul látványos körülmények között lezajlott az államfő-csere, hogy a hónap elején még a közvetlen kormányzati apparátusokat is erőteljesen érintő korrupciós botrányról értesülhettünk, hogy még egy héttel korábban is olyan inflációs adatok láttak napvilágot, amelyekhez hasonlókra legfeljebb csak az idősebbek emlékezhettek, hogy Mészáros Lőrinc és köre 35 évnyi koncessziós lehetőséghez jutott a hazai úthálózatban, hogy az ellenzéken belüli nevetséges helykeresések továbbra is vég nélküli vitákban folytatódtak stb. stb.…
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
Fordítsuk ezúttal meg a krónikák megszokott logikáját és próbáljuk meg a korábbi folyamatokat a legutolsó májusi események tükrében értelmezni. Lehetséges, hogy a május 23. utáni fordulatok még nagyobb élességgel mutatják meg mindazt, aminek megértésében azelőtt csak a homályban tapogatódzva próbáltunk eligazodni.
A tizedik alaptörvény-módosítás és következményei
Egykoron még maga a kormányfő adta a Fidesz-korszak új Alkotmányának – az Alaptörvénynek – a „gránitszilárdságú” örök jelzőt, amely az idők folyamán átalakult egyfajta irónikus minősítéssé, mert egy évtized távlatából már mindennél világosabb, hogy ez az Alaptörvény nem arra való, hogy a hazai jogrendszer szilárd fundamentumaként szolgálhasson. Hanem annak a sokszínű képmutatásnak az egyik legnyilvánvalóbb darabja, ahogyan a Fidesz az egész hatalmi berendezkedéssel bánik. A biztos kétharmad birtokában bármikor és mindenféle kockázat nélkül lehetséges bármiféle napi politikai akaratot a legjelentősebb alkotmányos/jogi látszatokkal is felruházni, majd utána komoly képpel, az Alkotmány tiszteletére hivatkozva, védelmezni a mindennapos indíttatású politikai döntéseket is. Ez alkalommal sem történt másként. A módosítás következtében még aznap sikerült kihirdettetni a háborús vészhelyzetet. Miért is?
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
Amikor a rendkívüli állapotok már mindennapos normává válnak
Nem állítanánk, hogy Magyarország népe az elmúlt egy-két év során túlzottan sokat töprenghetett a Covid következtében bevezetett rendkívüli állapotok mibenlétén. Az elsöprő többség elfogadta és tudomásul is vette, hogy a példátlan megszorításokkal, tilalmakkal megtűzdelt időszakban nem lehetséges és nem is szabad a megszokott körülményeknek megfelelő módon kormányozni. Azt már csak egy elenyésző méretű kisebbség tartotta számon és kérdezgette rendre, hogy mi végre kellett ez a rendkívüli felhatalmazás? Mi az, amit az Orbán-kormány ne tudna bármikor is a maga pillanatnyi szeszélye, ötlete nyomán amúgy is végigerőltetni? Létezhet-e még bármiféle intézményes korlátja, gátja a mindenkori kormányzati akaratnak? A biztos parlamenti többség amúgy is mindent jóváhagy, még akkor is, ha erre legfeljebb csak utólag lenne alkotmányos lehetősége.
Még az elemzői had is többnyire tanácstalanul áll szemben ezzel az orbáni igénnyel: miért is fontos olyannyira a kormányfőnek, hogy alkalmi döntései előtt még a formális, kötelezően megteendő eljárási köröket, akadályokat se kelljen figyelembe vennie? E sorok írója úgy véli, hogy e problémakörre a hagyományos értelemben nem adható észszerű válasz. A „megoldást” sokkal inkább Orbán Viktor személyiségében kell és érdemes keresgélni, mert ő az a fajta politikus, akit csak az a tudat nyugtathat meg, ha biztos lehet a saját akaratának, ötleteinek mindenféle korlátozásoktól mentes kivitelezésében. A május végén sebtében kihirdetett háborús vészhelyzetet ebben az időben semmi sem tette indokoltabbá annál, mint amikor hónapokkal ezelőtt hazánk légterét azonosíthatatlan eredetű és fölöttébb veszélyes repülő tárgyak tették kiszolgáltatottá.
Orbán Viktornak a külső normákkal, korlátokkal szembeni engesztelhetetlen ellenszenvéről páratlanul egyértelmű dokumentumként tanúskodik az a beszéde, amit még a múlt héten tartott, egy mesterségesen túlértékelt fórumon, s amelyben megosztotta közönségével politikai filozófiája lényegét:
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)
A háború viszont tényleg tart és továbbra is váratlan kihívásokkal megterhelt folyamat
Párhuzamosan e belpolitikai eseménysorozattal vívta – és vívja – a magyar kormányfő a maga nemzetközi harcait az oroszok ellen foganatosítandó embargók, tilalmak elfogadtatásával szemben. Május végén egyelőre úgy tetszik, hogy egyfelől az orosz érdekek védelmében napról napra elszigeteltebbé válik, bár azt sem lehet eléggé nyomatékkal elmondanunk, hogy az orosz energia-függőségtől történő megszabadulást sokkal könnyebb lehet látványosan deklarálni, ugyanakkor összehasonlíthatatlanul nehezebb ügy ténylegesen megvalósítani. A deklarációk könnyűsége, valamint a megvalósítás nehézségei közötti résbe benyomakodva sikerült május végén Orbán Viktornak olyan nemzetközi pozíciót kiverekednie, amelybe belekapaszkodva még egy ideig sikerrel játszhatja kedvenc külpolitikai mutatványát: a pávatáncot. Itthoni piacon lényegesen könnyebb dolga van, mert a hazai értékesítés során az országlakók többségét már évek óta sikerült meggyőzni a „rezsicsökkentés” áldásos mivolta felől.
A nemzetközi fórumokon mindez aligha eladható, mivel az uniós országok többségében már most is példátlanul magas energiaárakat kénytelenek megfizetni, ezért az itteni érvrendszert kénytelen a szokásos szuverenitás-védő ethoszra építeni. Amit viszont a velünk tárgyalók azért sem vesznek komolyan, mert ez a felfokozott szuverenitás-érzékenység éppenséggel a legkevésbé sem mutatható fel az orosz-magyar relációban. Orbán Viktor eddig az orosz agresszió következményeit belpolitikai keretek között sikerrel fordíthatta a maga javára és az sem kétséges, hogy az áprilisi győzelmében is döntő mozzanat lehetett az egyoldalúan deklarált „békepártisága”. Az európai hadszíntéren viszont mindez nemcsak, hogy kevés, hanem meglehetősen kontraproduktív, ezért az unióval vívandó küzdelmeiben kénytelen lesz számos olyan engedményre is, amelyeket itthon majd igyekezni fognak merőben más jellegű kényszerek következményeiként tálalni.
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt)
És akkor beköszönt a gazdasági realitás is…
A nagy garral beharangozott háborús vészhelyzettel egyelőre kevéssé kompatibilis módon, az újonnan megalakított kabinet látványos gazdasági megszorításokkal kezdte működését. Szükséges előre bocsájtanunk, hogy a Fidesz szótárában a „megszorítás”-kifejezés még akkor sem létezhet, ha a döntések érdemi következményei összességükben felülmúlhatják még a legvadabb szocialista idők korlátozó döntéseit is. Számos másféle elnevezésük van forgalomban ma ama „kiigazításoknak”, amelyek első körben és legelső rátekintésre is több mint ezermilliárd forint jövedelem-átcsoportosításokról intézkedtek. Orbán Viktor ezúttal is a tőle megszokott módon járt el: a lényeg drámai bejelentését még magára vállalta akkor, amikor ebből legfeljebb a nemzetmentő szándék domborodhatott ki. De a valós részletek megismertetésére már ott vannak kéznél az újonnan kialakított kormányzati szerkezet kulcsfigurái; az ő személyük előtérbe tolása azt szolgálja, hogy majd a kellemetlen döntésekről tőlük értesülhet a közönség: Gulyás Geregely, Nagy Márton és a többiek magyarázataiból.
Ezen a ponton érdemes visszatérnünk – az előzmények még egyértelműbb megértése kedvéért – a megalakult kormány személyi összetételének és belső szerkezeti talányainak kérdéseihez.
A névsor véglegessé válásának pillanataiban is arra következtettek a szakírók, hogy a legújabb Orbán-kabinet mindenekelőtt gazdasági válságkezelői feladatok végzésére készülhet fel. S ami igaz, az igaz, a kabinet legalább felének elsőrendűen kisebb-nagyobb gazdaságpolitikai feladatai lennének, bár emberfia nem képes ma még átlátni, hogy az érintett hétféle tárca és miniszter között hogyan lesz lehetséges majd a mindennapos kormányzati koordinációt megteremteni?
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt)
S amit az előzetes névsor is sejtetett, az a májusi hétvégén már mindennapos politikai realitásként köszöntött be. A legelső kormányülés után kiadott közlemények, az éjjel megjelent jogszabályok, valamint a hivatalos kormányzati tájékoztatók egymással összhangban tudatosították hazánk lakosságával azt, aminek a lényegét a saját megfogalmazásunkban emígyen foglaljuk össze :
„Baj van, nagy baj van. De ti ne izguljatok…Rengeteg pénzre lesz szükség ahhoz, hogy elkerülhessük a még nagyobb csőd bekövetkeztét, de ezt a sok-sok pénzt NEM TŐLETEK, NEM A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROKTÓL fogjuk beszedni, hanem, a gonosz multiktól, a nemszeretem bankoktól, biztosítóktól, a nyerészkedő ágazatoktól, a kereskedő hálózatoktól, és egyéb, népnyúzó cégek sokaságától. Nyugodjatok meg magyarok, nektek nem lehet semmi bajotok, csak ezeket a rohadék kapitalista ügynököket fogjuk egy kicsit megszorongatni: nem nagyon, nem annyira, hogy elmeneküljenek, hanem csak annyira, hogy a szemérmetlen extraprofitjukat kénytelenek legyenek megosztani a magyar költségvetés eleve jót akaró fejezeteivel. Móresre tanítjuk a nálunk nyerészkedő, külföldi tankolókat, az inflációt felhajtókat, a légitársaságokat, a gyógyszerkereskedő cégeket, az energiaágazat haszonélvezőit – egyszóval a mai magyar társadalom valamennyi érzelmi és szociológiai ellenfelét.”
E krónika megírásakor csak egyetlen napnyi időtávolságra vagyunk e fantasztikus horderejű kormányzati döntések meghirdetésétől. És ekkor még nem tudhatjuk, hogy:
– az érintett ágazatok hogyan reagálnak;
– hogy az elemzői had felébred-e már, és képes lesz-e elmagyarázni azt is, hogy e grandiózus sarcolás végső vesztese a végén ezúttal is, amúgy is az a lakosság lesz, akinek az állítólagos érdekében mindez történik;
– és azt is, hogy a nagymértékű jövedelem-elvonás kedvezményezettje, a költségvetés mit is tervez és tesz majd az új források megszerzésével;
– és főleg csönd van arról, hogy ezek az intézkedések mind-mind közvetve is, közvetlenül is az infláció további táplálására alkalmas döntések – még akkor is, ha ennek az ellenkezőjét hangoztatják hivatalosan…
(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)
(Némi cinizmussal azt írhatnánk: lesz majd dolgunk a következő hónapokban is…)
Összegző körkép – amennyire egyáltalán lehetséges most ilyesmit ígérni
Nem kérdés tehát, hogy május utolsó néhány napján olyan folyamatok indultak útjukra, amelyek a korábbiakhoz képest alapvető metszetekben módosíthatják idei viszonyainkat. Lesznek egészen komoly és húsba vágóan fájdalmas változások, minden jel szerint olyan mélységű átrendeződések kezdődhetnek, amelyeknek a közvetett következményei egyetlen éven belül százezreknek az életviszonyait is radikálisan alakíthatják át. Nem feltétlenül pozitív irányba.
És lesznek majd olyanok is, akiknek az életük akár előre is mehet, s nem hátra… Az előző két év válságos eseményeiből a leggazdagabb magyar elitcsoport úgy kerülhetett ki, hogy vagyonuk összértéke a legutolsó évben is mintegy tíz százalékkal, hatszáz milliárddal gyarapodhatott. Van abban valami akaratlanul is szimbolikus és kellően elgondolkodtató üzenet, hogy a véletlenek játéka révén, a hazai közvélemény éppen a legerőteljesebb megadóztatásokat bejelentő napon ismerhette meg a leggazdagabb száz hazai nagyvállalkozó aktuális helyzetét bemutató jelentést. S ahogyan a névsort átnézzük, a szerdán/csütörtökön bejelentett döntési sorozat következményei mintha egyiküket sem érintené drámaian. Abban azért biztosak lehetünk, hogy ők is aggódva olvassák majd a napi híreket a magyar gazdaság sanyarú helyzetéről. Végül is, ők lennének a mi, dédelgetett nemzeti burzsoáziánk…
