Orbán megint alsóra vadászik

De vajon megkerülhető-e a magyar miniszterelnök, aki az évtizedek alatt egyszemélyi vezetővé vált, előbb csak a saját kisebb közösségében (Fidesz), majd a jobboldali térfoglalással (MDF, MDNP, Kisgazda Párt, KDNP), végül az egész országban (ellenzék, nép). Mi tagadás, ügyesen csinálta, ma már azt is látjuk, tudjuk, 1983 óta építi magát és hatalmát. Az ilyen emberre nem lehet legyinteni, mondatait egy vállrándítással elintézni. Nyugodtan állíthatjuk: nem kispályás játékos. És ma már ott tart, hogy a magyar rendszer (vö: Orbán-rezsim) megkérdőjelezhetetlen urává vált, semmi nem történhet nélküle, a tudtán és akaratán kívül. (És akkor hova helyezzük a Völner-ügyet? Ez most egy mellékvágány, ha úgy tetszik, megfejtendő rejtvény, bár nincs szerencsés nyertese.)

Szóval lehetnek mérgesek, ha politikai újságírásról, elemzésről van szó, egyszerűen lehetetlen nem Orbánból kiindulni és a végén visszaérkezni hozzá. Mégpedig azért lehetetlen, mert – ha tetszik, ha nem – ő alakítja az életünket, az ő döntései befolyásolják, mégpedig döntő mértékben a mindennapjainkat. Mondják: semmi nem hagyja el a száját véletlenül, minden kiszámított, minden hatalomtechnika. Nála nem lehet elvekből, ideológiákból kiindulni, ezeket ő könnyed mozdulattal söpri félre, vesz elő új elveket, ideológiákat. Nem téved, vagy legalább is eddigi pályafutása nem sok tévedést tartalmazott, bátran húz 19-re is lapot, valahogy mindig alsót kap. Ezt látjuk az utóbbi négy miniszterelnöksége összes lépésében, minden húzásában. 

Éppen ezért hiba lenne azt feltételezni, hogy az elmúlt egy hét összevissza beszédének tűnő megszólalásai, ténylegesen összevissza beszédek voltak. Nem hihetjük, hogy az amerikai újságíró figyelmetlen volt, rosszul idézte Orbánt – nem akarna az EU tagja lenni –, mint ahogy az összes többi megszólalása ne kicentizett mondatokból állt volna. 

Ugye onnan indultunk ki, hogy Orbán itthon lépésről-lépésre haladt előre, szorította maga alá a teljes politikai szereplőgárdát, végezte ki, akit kellett (csak a példa kedvéért: Gyurcsány), tette hódolójává a számára alkalmasnak tűnő mellékszereplőket (csak a példa kedvéért: Szijjártó). És ha innen indultunk ki, el kell jutnunk odáig, hogy Orbán számára Magyarország már csak homokozó, kisded politikusok játszótere, ő többre vágyik. Persze nincs ebben semmi új: hallhattunk már tőle világmegváltó terveket, korszakos térfoglalási ötleteket, európai ambíciókat, ám ezek itt, ezen a kontinensen egyelőre zátonyra futottak. A merész terv, a populista országvezetők begyűjtése, és önmaga alá sorolása csúfosan megbukott. Megbukott, mert a nép, az ottani, nem volt hajlandó követni a populista vezetőt, Orbán árnyéka rávetült az ottani választásokra. De a mi miniszterelnökünket nem olyan fából faragták, aki bármit könnyedén felad – semmit nem ad fel –, így, benne a kontextusban, érdemes egy pillanatra elidőzni annál a gondolatkísérleténél, amely ugyancsak a közelmúlt termése. Íme az idézet: „Még ebben az évtizedben össze fog omlani Európa mostani politikai rendszere, és az európai konzervatívoknak akkor egy vezetőre lesz szükségük. Egy zászlóhordozóra.”

Nem lehet kétségünk, hogy a zászlóvivőt Orbán a saját személyében látja, de mert az általa elképzelt változások nem, vagy csak részben valósultak meg, kicsit ki kellett tágítania a horizontot. Meglehet: most még nem ő Európa vezető politikusa – bár ilyen önbeismerést tőle nem hallhatunk –, de bizonyosan az lesz. Az lesz, mert minden összeomlik, és csak ő, általa pedig Magyarország marad talpon. Ha azt írtam fentebb, hogy az elmúlt évtizedek rendre szerencsés lapjárást hoztak Orbánnak, akkor vajon miben bízhatunk mi, akik jobban szeretik a szabadságot, a demokráciát, mint az autokráciát. Miben bízhatunk mi, akik jobban hisznek Európában, mint a provincializmusban?

Nos, az eddigiek alapján, egyetlen dologban: a kontinensen nem magyar kártyával játszanak. Ott nincs a pakliban alsó.