Orbánból a félelem beszélt a nemzeti ünnepen
Mesterlövészek és kordonok, gondosan megválogatott, buszoztatott közönség, karszalaggal beengedett meghívottak adták a körítést Orbán Viktor október 23-i beszédéhez. De nemcsak ezek, a szabad ünnnephez méltatlan rekvizitek, miatt mondhatjuk, hogy Orbánból a félelem beszélt: a miniszterelnök szavain érződött: mást sem akar jobban, mint túlélni a mostani, számára nehéz időszakot, vagyis, hogy maradjon az, ami most van.
Orbán, akárcsak az elmúlt években, ezúttal sem beszélt arról, hogy orosz tankok verték le az 1956-os forradalmat. Ukrán – ahogy ő mondta: szláv – katonák magyarországi jelenlétével riogatta a megjelenteket, miközben egyetlen szót sem ejtett a korábban gyakran hősként hivatkozott pesti srácokról.
Szabadságszerető, büszke magyarokról beszélt a miniszterelnök, akikkel – megtanulhatta a világ 1956-ban – csínján kell bánni. Hogy ez a szabadságszerető, büszke nép miként tűrhette el, amit az elmúlt 14 évben a hatalmon lévők megtettek vele, arról nem beszélt a szónok. Pedig egy esetleges őszinteségi rohamában elmondhatta volna, hogy romlott és korrupt országot hagy majd a Fidesz Magyarországra. Mamelukokat neveztek ki minden posztra, megszállták a sajtót, leépítették a jogrendet – mindezt annak az érdekében, hogy a Fidesz törvényes úton ne legyen leváltható.
Most új ellenfél – Orbán és a Fidesz olvasatában ellenség – jelent meg a színen. Orbán nem nevezte nevén sem Magyar Pétert, sem a Tisza Pártot, azt viszont megjegyezte, hogy Brüsszel – mert hát mi más jutna eszébe egy magyar miniszterelnöknek az orosz tankok által vérbe fojtott forradalom évfordulóján – bábkormányt akar a magyarok nyakába ültetni. Az emberük már megvan hozzá, mondta Orbán, ott ül Manfred Weber mellett, igazi XXI. századi love story az övék, miközben arról beszédesen hallgatott, hogy ő is ült már Weber mellett, love story volt az is, de azóta már mások társaságát keresi.
A magyarok azonban, így Orbán, nem hagyják magukat, mert bár az ellenzék Dávid és Góliát harcában mindig Góliát oldalára áll, „de a vége mindig ugyanaz: Góliát veszít, Dávid győz, aztán el lehet húzni a csíkot, most Brüsszelbe.”
A miniszterelnök idézett egy '56-ban állítólag a falra festett szövegből, melynek lényege, hogy 150 év alatt sem váltunk törökké – ennek Erdogan török elnök most biztosan örül – ám egy ennél sokkal gyakoribb, ikonikussá vált mondatot – amely így szól: Ruszkik haza! – elfelejtett megemlíteni.
Orbánból nem a szabadságvágy, hanem a félelem beszélt október 23-án. Félelem, hogy elveszíti 14 éve megszerzett hatalmát. El kell majd számolnia az elmúlt majdnem másfél évtizeddel, a többi között az országot behálózó korrupcióval, a leharcolt egészségüggyel, a lebutított oktatással. Számot kell adnia az orosz, kínai, török barátságról – mindez, alig több mint másfél évvel a 2026-os választás előtt, nem látszik jó előjelnek.
Orbán fél. Nem attól tart, amiről beszélt, hogy Magyarországot az Európai Unió belerángatja a háborúba, hanem tudja, hogy van veszteni valója. Egy dologban azonban igaza van: „Attól még nem lesz hazafi valaki, ha a zászlóba lyukat vág. Nem a ruha és a duma teszi a szabadságharcost, csak a tettek számítanak.”
