Széchenyi és a „kollektív felelősség"
„A legnagyobb magyarnak" sok mondását őrzi a nemzeti emlékezet. Van, amelyet táblába is véstek.
Sokan tagadják nemcsak a kollektív bűnösség, hanem az etikai értelemben fölfogott kollektív felelősség létét is.
Nem hiszek a kollektív bűnösségben, de vallom az etikai-morális tartalmú kollektív felelősséget.
Voltak, vannak borzalmas korok, amikor e felelősség alól csak a nyílt szembefordulás, akár az élet feláldozása mentesít. Erre azonban általában csak kevesen képesek, s ilyesmi nem is várható el. De valami hasonló a helyzet napjaink Oroszországában: aki nem lép föl Putyin náci agressziója ellen, valamilyen – nyilván egyénileg különböző mértékben, de viseli a kollektív erkölcsi felelősség rá eső, „személyre szabott" részét.
Ebben az értelemben magamat is felelősnek éreztem a Kádár-rendszerért – hát hogyne éreznék hasonlóképpen Orbániáért, a maffiauralomért?
Ha másért nem, hát azért, mert aljasságokat, szörnyűségeket követtek és követnek el emberek, a hatalom képviselői – az én életemben, az én jelenlétemben.
Más ez a felelősség, mint azoké, akik jogi értelemben bűnösök; más, mint azoké, akik a rendszer támogatottjai, nyerészkedői; és más, mint azoké, akik csak passzívan elviselték azt, ami történt.
De felelősség.
Furcsa, de ebben az értelemben mégiscsak létezik számomra is az egyébként Orbánék által megbecstelenített, talán mindig is üres fogalom a nemzeti összetartozásról.
„Összetartozás" a felelősségben. Annak átérzése, hogy amit a NER tesz vagy elmulaszt, valamiképpen engem is megbecstelenít…
Van persze menekvés, sokan élnek is vele. Soha nem ítéltem el azokat, akik „disszidáltak", emigráltak. Amióta a NER létezik, jobbat a fiataloknak magam sem tudok javasolni.
És megvan a lehetősége az esetleg veréssel, bebörtönzéssel, netán halállal járó szembefordulásnak is –, hiszen „szabadok" vagyunk…
Kétségtelen, hogy Orbániában hosszú ideje hitvány „kormány", maffia uralkodik. Nem tudom elképzelni, hogy a felelősség súlya alól minden további nélkül föl lehessen menteni a „nemzetet". Már ha az egyáltalán létezik…
De azért lehet nagyot alkotni – lásd Vilmányi Benett példáját: le lehet mondani díjról, pénzről, ha az ember szuverenitásába gázolnak!
Lehet még Magyarország, lehet még Magyar Köztársaság.
„Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; én azt szeretném hinni – lesz!" – ezt is Széchenyi mondta.
Aki higgadt fejjel körülnéz, látja: Magyarország nincs, Magyar Köztársaság nincs – csak Orbánia, NER van.
Vajda János Credo című versét Széchenyire hivatkozva zárta:
Akkor telik be jósigéd, Széchenyi!
Dicsőség, boldogság lesz itten élni…
Manapság azonban nem előre, hanem visszafelé megyünk, visszafelé visznek: már a vers első sora sem érvényes:
Ha neve sem lesz a régi vármegyének…
De a fiatal Vilmányi Benett létezik, s akkor remény is van.
