Mondj nemet a dehumanizálásra
A politikai dehumanizálás az a jelenség, amikor a politikai szereplők más, ellenségükként beállított személyeket vagy csoportokat állatias formában és jelzőkkel emlegetnek, vagy nem emberi tulajdonságokkal felruházva démonizálják, esetleg teljesen érzéketlennek vagy droidként, félig állat félig emberi lényként ábrázolják.
Magyarországon 2015-től a kormánypárti politikai kampányok mindegyike dehumanizáló jellegű volt, ezekre ugyan emlékszünk, de nem árt néha a memória felfrissítése (évkör, célpontok, főbb új kifejezések): 2015-2016, menekültek, „betolakodók”, „állatok”, „invázió”; 2017-2018, Soros György és az „ő” ellenzéke, „háttérhatalom”, „báb”, „patkány”; 2019-2020, ellenzéki városvezetés(ek), „bűnözők”, „árulók”, „anarchia”; 2021-2022, az egyesültnek látszó ellenzék, „dollárbaloldal”, „háborúpárti”, „sátán”; 2023-2025, „a tanárok, diákok, EU”, „kiszolgálók”, „haszontalanok”, „halálkultusz”. Amely verzió megjelenik, az később is ott marad a porondon, legfeljebb csak kisebb hangsúllyal emlegetik. A dehumanizált közbeszéd olyan, mint egy traumatizált elefánt: soha nem felejt.
A kormány retorikája (az előbbieken túl) a magyar állampolgárok irányában alapvetően és súlyosan bántalmazó, ami miatt a társadalom a „Stockholm-szindróma” jeleit mutatja. Ezt akár nemzeti dehumanizálásnak is nevezhetjük, amely nem egyszerűen politikai és erkölcsi probléma, hiszen az ilyen abúzus elszenvedése során az elmében torzzá válik az információfeldolgozás, és olyan cselekvésre ösztönzi az embert, ami egyébként nem volna az ő akarata.
A rendszerváltásra készülők NER-es mémekkel öntik tele a közösségi platformokat, amelyek Orbánékat jelentős arányban dehumanizált helyzetben ábrázolják. Az indíttatást és az indulatot ugyan megértem, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ez a cselekvés nem csak nem etikus, hanem kontraproduktív is, azaz negatív visszahatása van a törekvésekre.
A dehumanizálás legveszélyesebb visszaható hatása, hogy a még oly valószínűtlen párbeszéd lehetőségét is kizárja. Itt nem a rendszer vezetőivel és kedvezményezetteivel való párbeszéd kerül veszélybe, mert velük nincs miről beszélni, hanem a bizonytalanul odaszavazók bevonásáról. Aki azt érzi, hogy közvetetten alacsonyabb rendűnek tekintik, az nem fog a támadójával szóba állni. Nem véletlenül alkalmazza ezt az eszközt a kormány: aki nem tartozik közéjük, és nincs a „szintjükön”, azt meg kell és meg lehet semmisíteni!
Teljesen világos, hogy az itt szóba került magatartás fokozza az erőszakot, és könnyebbé tesz mindenféle kegyetlenkedést: aki elköveti, az érzéketlenné válik a lényeges társadalom-erkölcsi kérdések iránt. Egy ilyen folyamat most, amikor a rendszerváltók akár kétharmados győzelemben is bízhatnak, felveti egy újabb diktatúra lehetőségének rémképét, vagy éppen a nagy bukás lehetőségét. Az első esetben az „elszabadul a pokol, jön a bosszú” veszélye fenyeget, a másodikban pedig az, hogy a dehumanizált ellenség valódi erejét a torzult valóságérzékelés miatt alábecsülik. Nem elhanyagolható következmény továbbá az sem, hogy aki ilyen eszközöket használ, az nem csupán erkölcsét veszti el, hanem az ügyben meglévő erkölcsi fölényét is. Pillanatok alatt válhat mások szemében ugyanolyanná, mint aki korábban vele kegyetlenkedett. Ilyen környezetben a jogállamiság helyreállítása, a humánus átalakulás komoly veszélybe kerülhet, és a kölcsönösség okán, egy spirálba hajló gyűlölet-örvényt jön létre, ami elől nem nagyon van menekülési lehetősége senkinek. Ekkor pedig már meg is teremtődtek a mikroszinten megvalósuló tömeges erőszak feltételei. Ennek a minimum-következménye a jogállam megszűnése, a végrehajtó hatalom jogkörének végtelenített bővítése, azaz a demokrácia halála.
Nincs szükség dehumanizálásra. A csomagtartós Alexandra-videó sokkal jobban elvégzi a „feladatot”, mit bármilyen, ellenzéki kép, szó vagy hangalkotás róla.
