Találgatások hava
A választásokat követő hetekben nagyjából kétfelé válik a közvélemény figyelme. A veszteseknek szokott több dolguk lenni, mert a vereség megmagyarázásában számtalan olyan tényezőt kénytelenek legalább utólag megvitatni, amelyről korábban nem illett szót ejteni. A győzelem megmagyarázáshoz viszont sokkal kevesebb erőfeszítés szükségeltetik, különösen akkor, ha ez már sorrendben negyedszer fordul elő, ráadásul ezúttal a siker minden korábbihoz képest nagyobb arányú lett. Egy hónap elteltével mégis alig látni nyomát a vasárnapi örömünnepnek. Miért is nem?
A vesztesek körforgásai
Legelső körben a vereség okaiként a személyi kérdések szoktak előtérbe kerülni. Ki legyen a bűnbak? Kiknek a hibái okozták a szembetűnően nagyarányú – csaknem milliós nagyságrendű – támogatásvesztést? Ezt a kört ezúttal sem úszhattuk meg, ám egy-két hét múltán a leginkább érintettek a személyi ügyeknél sokkal mélyebb összetevőkről is kénytelenek voltak eszmét cserélni. Mindenekelőtt arról, hogy a vereség elsőn számú és leginkább szemet szúró jeleként a magyar vidék teljes elvesztésére kellene valamiféle olyan magyarázatokat találni, amelyek nemcsak visszafelé állnák meg a helyüket, hanem a lehetséges kiutakat is körvonalazhatnák. Egy hónap elteltével csupán annyit mondhatunk, hogy a társadalomtudományi elemzők ebben a feltáró munkában sokkal előrébb járnak, mint maguk az érintett pártelitek.
(További részletek: itt, itt, itt)
Az ellenzéki pártok vezetői egyelőre annyit talán felismertek, hogy a tizenkét évnyi sikertelenség és letagadhatatlan támogatás-csökkenés tükrében érdemes lenne a kialakult és mozdíthatatlannak gondolt pártstruktúra egészének jövőjéről is töprengeni. Mert az nem kérdés, hogy a megmaradt bázishoz képest túl sok a hat párt. Igen ám, de ki legyen a megszüntetendő, és hol legyen a jövőbeni ellenzéki tevékenység súlypontja? Továbbá mi legyen a versenyképesebb ellenzéki stratégia tartalma? Nos, ezekről az elmúlt hónap során alig hallhattunk olyasmit, amire valóban lehetne építeni. Ehelyett attól volt hangos az ellenzéki tábor, hogy szabad-e bemenni a parlamentbe, s ha igen, akkor ott mit kellene tenni. A választások óta eltelt egy hónap nyomán nem tűnik teljesen alaptalannak az az elemzői vélekedés, miszerint 2022-ben a kormányt ugyan megszorítani sem lehetett, de a szavazni elmenő milliók az ellenzéket bizonyosan leváltották. Egyetlen hónap tapasztalatai alapján, aligha lehetséges hosszabb távra érvényes következtetéseket levonni, mégis az a benyomásunk, hogy az ellenzéki oldalon ma még nagyon távol vannak attól, hogy e példátlan arányú vereségből kellő komolysággal, eleget tanulhattak volna.
A győztes korlátozott eufóriája
Még a választások éjszakáján, s a következő napokon el-elhangzott egy-két megszokott túlzás, amelynek keretei között az áprilisi győzelmet igyekeztek volna történelmi jelentőségű diadallá feltupírozni, ám ez az eufória napokon belül átadta helyét a találgatásoknak.
Milyen lesz az új kormány szerkezete? Lesznek-e új arcok? Régi-új arcok? Mi az, amiről utólag könnyen beláthatjuk, hogy egyszerű kampányfogás lehetett, mert a mindennapok realitásainak fényében a napnál is világosabb a korábbi ígéretek tarthatatlan mivolta? Eltelt lassan egy hónap, s nem állíthatnánk, hogy iménti dilemmáink bármelyikére egyértelmű válaszokat kaphattunk volna. E több mint feltűnő csöndnek és kivárásnak egyidejűleg többféle magyarázata is lehetséges. Ezek közül megkíséreljük három összefüggés rövid körvonalazásával az okokat megtalálni.
A háború elhúzódása
A kampány záró heteiben elegendőnek tetszett az egyoldalú szerepkijelölés, miszerint Orbán Viktor békepárti, az ellenzék pedig háború mellett van. Mindez április harmadika előtt alkalmas lehetett a saját tábor rejtőzködő százezreinek a mozgósítására, valamint az ellenfelek elbizonytalanítására. Április 4. után azonban ezzel már vajmi keveset lehetett érdemben kezdeni. Ezek után a kormányfőnek arra kellett volna állandóan magyarázatot adni, amit korábban rendre megúszott. Konkrétan arra, hogy a békepártisága milyen mértékben jelent elkötelezettséget az orosz agresszió kevéssé leplezhető támogatásában. Ezen belül pedig a mindennapos feladat az lett: hogyan viszonyul a mi kormányunk az összeurópai szankciók további kérdéseihez? Időközben a szomszédságunkban szünet nélkül zajló háború észrevétlenül átlépett egy fontos lélektani küszöböt is. Az első hetek pánikja, félelmei helyébe elkezdett beszivárogni a MEGSZOKÁS. Hatvan nap elteltével már aligha akadhat olyan borzalom, olyan tragédia, amely felforgathatná a kezdetekkor kialakult táborok szerkezetét. Az orosz agresszió támogatóit egy kézen megszámolhatjuk, s mi tagadás, e gyanús társasághoz tartozni egyúttal páratlan nemzetközi elszigetelődéssel jár. Ezt az árat pedig a frissen megerősített pozíciójával sem lenne képes Orbán Viktor megfizetni.
Az elítélők széles tábora viszont egyre hangosabb kritikával nézegeti ezt a speciális magyar pávatáncot, s ma már egyre kevésbé járható út a konkrét intézkedések uniós támogatása mellett az ALAPKÉRDÉSBEN tanúsított csöndünk további fenntartása. Orbán szempontjából az lenne a legoptimálisabb, ha a háború nagyon gyorsan befejeződne, mert akkor még valamelyest utólag menthető, korrigálható lenne a magyar kötéltánc morális vesztesége.
Új frontvonalak az EU-val
A választási eredmények fölötti örömében még megengedhette magának azt a hetykeséget a kormányfő, hogy arra utaljon: ez a győzelem még Brüsszelből is látható. A választ nagyon hamar megkaphatta, két nap múlva a legmagasabb uniós fórumon bejelentették a hazánkkal szembeni kötelezettségszegési eljárás megindítását. Más ügyekben is vitában állunk a brüsszeli pénzek jövőbeni sorsát illetően, ráadásul a magyar gazdaságban kibontakozó kedvezőtlen folyamatok következtében minden korábbinál jobban rá leszünk utalva ezen külső források igénybevételére. Az ideológiában és a nagyhangú kormányzati megnyilvánulásokban egyelőre még mindig vezérszólam a korábbról megszokott magyar szuverenista önérzeteskedés, ám a háttérben egyre több jele van annak is, hogy számos kérdésben kénytelenek leszünk engedni. A háborús sokk megkeményítette az unió vezérszólamait alakító elitek hangnemét is, és a megelőző évtizedhez képest kevésbé tetszik sikeresnek az állandó egységbontó pozíció fenntartása. Mindezzel Orbán nagyon is tisztában van, s az új kormány kialakítása során nem véletlenül igyekszik olyan lépéseket is megtenni, amelyeket kívülről akár kompromisszum-képesebb hozzáállásnak is tekinthetnének. Ráadásul ez az EU ma már távolról sem ugyanaz a hezitáló, sokfelé hosszadalmasan tekintgető intézmény, mint amilyen 2020 előtt volt.
A belső, eddig szőnyeg alá söpört gondok újraélednek
A kampány és a háború kényszere lényegében zárójelek közé tolta mindazon problémákat, amelyekről még az év legelején is azt hihettük, hogy akár a kampányidőszakban is fontos kérdések lehetnek. Április harmadika után azonban a többségük eldugaszolhatatlan erővel került újra elő, még ha nem is egyforma súllyal.
(További részletek itt, itt, itt, itt)
Az infláció megállíthatatlan erősödése a hónap közepére vitathatatlanul első számú belpolitikai alapkérdéssé kezdett felnőni. Az év elején még számottevő tömegekkel sikerült egy időre elhitetni, hogy célzott árstoppokkal a kormány visszaszorítja az áremelkedést. Azóta viszont nemcsak az ellenzékiek járnak a boltokba, a piacokra, hanem az egész magyar társadalom és előbb-utóbb mindenki megérzi, mint jelenthet a tartós, tíz körüli fogyasztói áremelkedés.
(További részletek itt, itt, itt)
A tavaly ősz óta folyamatosan és tudatosan művelt jövedelem-kiáramoltatásnak törvényszerű következményeként az idei év első negyedében a költségvetési hiány soha nem látott magasságokba emelkedett. S ma már félig-meddig bevallottan, újra kell szabni az idei költségvetési alapszámokat is. A magyarázat egyelőre a háborús károkkal operál, de az az igazság, hogy a háborúnak valóban felmérhetetlenül durva árát még fel sem mérhetjük, mert az első negyedévi hiány egyértelműen a tavalyi/idei kampányosztogatások BELSŐ következményeként állt elő. S e növekvő hiány árát valamennyi magyar állampolgár együttesen fogja megfizetni – még a Fideszre szavazó hárommilliós tábor tagjai is.
Még decemberben, a Völner-ügy közismertté válásának napjaiban igen sokan abban reménykedtek, hogy a választási küzdelem egyik kitüntetett témaköre lehet a korrupció legfelsőbb szinteken történő megjelenése. A háború sokkja ennek elfeledéséről is jótékony módon gondoskodott. Ám a választások után három héttel nem kevésbé átütő erejű botrány pattant ki, ezúttal a pénzügyminisztériumi apparátusok középvezetői szintjén. És újfent olyan kollektív korrupciós szövedékként, amelynek eredetvidéke közvetlenül is kapcsolódik az uniós pénzek, pályázati ügyek sorsához. Mindez nem tűnik egyszerűen kimagyarázhatónak a közelgő kötelezettségszegési eljárás hónapjai során sem.
(További részletek itt, itt, itt)
Végül, az év elején még rendszeres figyelmet kapott és sokáig komolyan veendő belpolitikai problémakötegnek tűnt a pedagógus-társadalom kiáltó elégedetlensége, valamint a Covid-járvány kezelésével kapcsolatos kormányzati mulasztások, tévedések tömege. Fura módon, de a két, egymástól távol eső jelenség intézése lényegében ugyanazon tárca alkalmasságának megkérdőjelezéséhez vezette rendre a kritikusokat. S nem kellett sokat várnunk, mert a választásokat követő hónap során mind a két botránykő jelentősége ismét előkerült, s most már mind hangosabb követelés az egészségügy, illetőleg az oktatás ügyének önálló kormányzati megjelenítése.
Ezen a ponton nem érdemes április havi hiánylistánkat tovább duzzasztanunk. Talán az eddig vázlatosan kifejtett jelenségek csokorba szedése is elegendő magyarázat lehet annak megvilágításához, hogy a hónap végéhez érve, hová tűnhetett az április elején néhány napig eluralkodott győzelmi mámor. Az a benyomásunk, hogy az elkövetkező hónapok során a győzelem fölötti örömöket még több és még nyomósabb ok is háttérbe fogja szorítani.
