„Más lesz a film, ennyi” – véli Réz András az „etnikai alapon” tervezett Oscar-díjról

– A tervek alapján, néhány év múlva kategorikusan megváltozhat az Oscar-díj kiosztása, miután átírta a „legjobb film” kategória elnyerésének feltételrendszerét a filmes elismerés kiosztásáért felelős amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia. Csak azok az alkotások jelölhetőek, amelyeknél a stáb tagjai és a film szereplői között is szerepelnek különböző kisebbségek. Nem tolták túl kissé a „politically correct” fogalmát?

– Az Amerikai Filmakadémia (AMPAS) már évek óta nyűglődik olyan problémákkal, amelyek nem feltétlenül azt a kérdést érintik, hogy milyenek az amerikai filmek – már ami a művészi kvalitásaikat illeti. Már több éve elkezdődött az az átszervezési folyamat, amelynek az AMPAS megújítása a célja. Magyarán, hogy az idősöcske fehér férfiak gyülekezetét felváltsa egy kicsit modernebb és jobban tükrözze az amerikai és nemzetközi filmvilág állását, összetételét.

– Ez az akadémia szemléletét célozta meg?

– Te úgy fogalmazod elegánsan, hogy a szemléletét, én azt mondanám, hogy az akadémia tagságát célozták megújítani. Ez bizonyos értelemben sikerült is, miután felvettek jelentős számú új tagot, akik az „alulreprezentáltak” közül kerültek ki. Több lett a nő, a fekete, a kisebbségben lévő személy, de szeretném rögtön hozzátenni, hogy ezek a döntések nem arról szóltak, hogy milyenek a filmek, mindössze arról, hogy a testület hogyan feleljen meg valamennyire a 21. századi elvárásoknak. Tehát a gondolat ennyiben nem új. Az, hogy pontokba szedték és A, B, C standardokban megfogalmazták, ez új, de nem idegen az amerikai producerek szemléletétől. 

– Szerinted a „metoo”-kampánnyal kezdődött ez a túltolt megfelelési kényszer?

– Csudákat. Arra már talán kevesen emlékeznek, de a ’20-as években indult el, hogy az amerikai producerek felállítottak egy „motion picture code”-nak nevezett szabályozást, ami valójában tíz sűrű oldalon át sorolta a tilalmakat. Létrehoztak egy hivatalt is, ami azt ellenőrizte, hogy a filmek meg is feleljenek ezeknek az elvárásoknak. Ráadásul ez a „Hays-office” kódex egészen ’68-ig fenn is maradt, de mivel addigra már értelmetlenné vált, bevezették a korhatáros besorolásokat. A „Hays-office” ráadásul azért is vált betarthatatlanná, mert nem hatóságként működött. Bíróság előtt megtámadhatták a döntéseit, s mivel más az amerikai jogrend, elég volt a bíróságnak egy alkalommal kimondani, hogy a filmben indokolt volt mondjuk a droghasználat bemutatása egy társadalmi csoport jellemzéseként, akkor onnantól kezdve, ez hivatkozási alap volt s így lassacskán kikopott az egész.  

– A „metoo”-kampány hatására viszont mintha ebbe az irányba fordultak volna ismét.

– Valóban, az ezzel kapcsolatos sorozatos döntések hatására, a producerek ismét egy fura döntést hoztak: úgynevezett „metoo-spionokat” helyeztek el a stábokban, lehetőleg két különböző nemű embert, akik felügyelték, hogy nem történik-e zaklatás. Aztán elkezdték a stáboknak magyarázni, hogy kik szállhatnak be együtt egy liftbe, mijét szabad megnézni a másik embernek...

– Mármint a filmekben...?

– Nem! A forgatások alatt! Az általad is említett döntés az A-standard, amit a mozivásznon is látsz. Ebben írták elő, hogy kinek kell a mozivásznon megjelennie. A további standardok arról – is – szólnak, hogy kiket kell stábtagként alkalmazni. Még a háttérstáb összetételére is kitér ez a mostani szabályozás. Az eddigi szabályozások tükrében, a mostani döntés nem is olyan ördögi, eszmei értelemben viszont brutális változás következhet, mert lassan belopódzik a filmcsinálás világába a kétely, hogy mondd, elég ázsiai van a filmemben...?    

– Ezt mintha eddig is tapasztalhattuk volna, hogy kiemelten figyeltek az etnikai egyensúlyra.

– Inkább íratlan elvárás volt, amiről persze lehet vitatkozni. Ebben mindenesetre az foglaltatott, hogy léteznek az alulreprezentált csoportok és milyen méltatlan gyakorlat, hogy miközben az amerikai film egy hallatlanul színes szakma, hogy a fenébe rekeszti ki ezeket a csoportokat, embereket. Ezt az elvárást most leírták, s miközben elolvasod és beleborzongsz, lényegesen nem változik semmi, mivel csak a legjobb film Oscarjára nevezett alkotásoknál kell majd figyelembe venni ezt az előírást. Arról nem beszélve, hogy ha megnézzük a közelmúltbeli filmeket, valamelyik standard előírása többségükben felfedezhető. 

– Helyénvaló belopni a filmcsinálók fejébe az alkotásai folyamat szuverenitása helyett, hogy a stáb társadalmi, szociális, etnikai egyensúlyán rágják magukat? 

– Ez nagy kérdés. Arról nem beszélve, hogy például az LMBTQ kisebbséghez tartozókat is reprezentálni kell, na most ez már egyéb, a személyiségi jogokhoz tartozó kérdést vet fel, például, hogy milyen alapon határozzák, illetve határoztatják meg egy illetővel a szexuális beállítódását? Hogyan igazolják ezt, ha az érintett nem nyilatkozik erről? Roppant aggályos ez az egész.

– Milyen visszhangja van mindennek külföldön, az érintettek körében?

– Vegyes. Félreértés ne essék: a Black Lives Matter Európában egy kicsit másként fest, mint Amerikában. Európában kicsit rácsodálkozol, hogy a Black Lives Matter-jellegű tüntetések miként zajlanak, tényleg ez-e a legnagyobb probléma, miközben Amerikában tényleg az s nem csak a rendőri intézkedések miatt. Másfél évszázada véget ért a polgárháború és még mindig hurcolják az ezzel kapcsolatos múltjuk terheit. Személyes véleményem szerint, minderre úgy kellene tekinteniük, hogy oké, mindez megtörtént, de ez a múltam és nem a jelenem. Ha ledöntesz egy szobrot, ezzel felszámoltad a múltat. És arról se feledkezzünk el, hogy nagyon sok indulat nem úgy pattant ki, hogy egy közösség ereje kiemelte az utcára, ebben nagy szerepe volt és van az online térben keringő és bedobott újabb és újabb gondolatoknak.  Ma bárki lehet véleményvezér.

– Mi lesz, ha mindez belopódzik a filmkészítés folyamatába is?

– A filmkészítés nagyon megváltozik és nem feltétlen lesz jobb általa. Ma a hagyományos hollywoodi-amerikai filmkészítés már nagyon kevéssé hasonlít arra, ami az álomgyárról a fejünkben lebeghet. Ha van egy „metoo-felügyelő” a stábban; egy marketinges a háttérben csak azon agyal, hogyan lehet eladni a filmet a Távol-Keleten, mert ma már leginkább azt a piacot célozzák meg; a harmadik mint HR-es azon töri a fejét, hogy milyen alulreprezentált személyt kellene még delegálni a stábba; ha a casting-direktor már egy olyan listával jön, hogy kellene még egy értelmi sérült vagy latino, esetleg alaszkai őslakos, akkor itt már arról beszélhetünk, hogy a tartalom furcsa külső nyomások hatására változik. S a legkevésbé a külvilág, a környezetünk bemutatására, pláne nem úgynevezett művészi eszközökkel. Szerintem számolnunk kell azzal a veszéllyel, hogy egyre inkább úgy tekintenek a filmekre, mint oktató-nevelő lego-propagandára, amit előregyártott elemekből lehet összepattintani. Ha nem azon agyalsz, hogy nagyon bátran, akár provokatívan megfogalmazz olyan kérdéseket, amelyek beindítják a nézők agyát az életükkel kapcsolatban, hanem megfelelj bizonyos filmes normáknak, szabályoknak, elvárásoknak, akkor más lesz a film. Ennyi.