Aggódom Orbán Viktorért

Fogalmam sincs, milyen célokat szolgált az orosz televízió, vagy ki tudja, ki által készített rövid beszámoló, illetve inkább szkeccs, mert beszámolónak igazán nem lehetne nevezni. A mögöttünk hagyott hét valószínűleg legnézettebb videoklipje lehetett, már azok körében, akik fogyasztanak politikát. 

Jómagam többször megnéztem, bevallom, sokáig azt hittem, vagy inkább feltételeztem, hogy egy összevágott, felgyorsított jelenetsor, mégpedig azzal a céllal, hogy lejárassák Orbánt. De, tettem fel magamnak a kérdést, miért lett volna az oroszoknak ilyen céljuk, ha csak azt nem akarták bemutatni, hogy lám, az egyetlen európai vezető, aki hajlandó leülni Putyinnal, így fél az orosz elnöktől. Ez azonban mégiscsak rossz feltételezés, egyrészt azért, mert nem hinném, hogy az oroszok többsége tisztában van azzal, hogy Putyint az EU lényegében kiközösítette, másrészt azért, mert ha tudja is, ebből a rövid jelenetből nem lehet arra következtetni, hogy íme: a mi elnökünk ilyen félelmetes. 

Nem hinném, hogy olvasóink ne lennének tisztában a történtekkel, és feltehetően látták is, amiről beszélek, de néhány sorban mégis ideidézem (a mai technika bőven alkalmas arra, hogy képileg is ideemeljük a jelenetet, de ezt most kíméletből, és mondandóm szempontjai alapján még sem tesszük meg). Az történt tehát Pekingben, ezen az orosz diplomáciai rezidencián megrendezett találkozón, hogy Orbán folyamatosan matatott: hol az asztalon, hol a fülénél, hol az orránál, aztán a nyakkendője körül, majd a mellette álló kis asztalkán, az ott lévő papírral, majd tollal, és ezt láttuk szinte körforgás-szerűen. Én magam úgy véltem, noha már korábban is láttuk ezeket a kényszermozgásokat a magyar vezetőtől, de ilyen gyakorisággal és ennyire feltűnően nem, szóval azt gondoltam, hogy Orbán zavarban van, nem várt helyzet elé állították, és ilyesmi már régen nem fordult vele elő. Kamerák vették körül, amikor nem akarta, vették minden mozdulatát, miközben Putyin elnök könnyed, laza felsőtesttel szózatot intézett hozzá, de persze valójában nem hozzá. hanem az orosz közönségének. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt, fölényesen higgadt, a gondosan előkészített terepen. ezúttal nem egy hosszú asztal két végén ültek, egy hatalmas teremben, hanem egy picike asztalnál, egy hosszúkás szobában, amelynek két szélén, szinte libasorban ültek az alárendeltek, az egyik felén az oroszok, Lavrov külügyminiszterrel az élen, a másik oldalon Szijjártóval elől. Mindkét fél részéről legalább heten voltak, figyelmüket a két óriásra szegezve. Ez a színpadi beállítás elő volt készítve – Putyin számára, de nem Orbánnak. 

Orbánt eddig úgy ismertük – az elmúlt tizenhárom évben különösen –, hogy minden helyzetet, minden percet ural, bár olyan szituációba nem nagyon került, amely kizökkenthette volna állandó szerepéből. Utoljára talán 2006-ban a Gyurcsánnyal folytatott vita kergette őt kínos körülmények közé, nem véletlen, hogy azóta minden hasonló helyzetet gondosan kikerül. Nem vitázik, nem vállal olyan pillanatokat, amelyek számára előkészítetlenek, váratlanok.  (Talán „az emberem most jöttem ki a templomból” volt megkomponálatlan; azóta is gúnyolják emiatt…) Most semmit nem uralt, sőt – és ezt nem szívesen írom le – szánalmas volt. Erre vonatkozott a bevezető mondatom: tényleg aggódtam érte. Mert, mint ahogy képtelen vagyok bármikor is magyar csapat, vagy magyar versenyző ellen szurkolni, még akkor is képtelen, ha történetesen az illető csapatot, vagy versenyzőt egyáltalán nem szívlelem, ugyanígy bánt az is, ha nemzetközi térben lejáratják az ország – az országom – első emberét. Látszólag nem tudatosan, hiszen nem az orosz rendező kérte tőle, hogy kényszermozgásokkal mutassa meg, hol is tart, de annyiban mégis, hogy egyáltalán levetítették ezt a jelenetsort. Hiszen voltak még bőven más pillanatai is a találkozónak, de valamiért nem azokat tárták a nézőik elé. Magyarországon ilyesmi már régen nem fordulhatna elő – vélem: Putyinnal Oroszországban sem –, de itt már nem uralja a NER a médiát. És azért írok itt a NER-ről, mert itthon a rendszer vált olyanná, mintha az egykori sajtóirányítás köszönt volna vissza.

És igen: mindezek ellenére, aggódtam Orbán Viktorért. Aggódtam, mert túl azon, hogy olyan volt, mintha egy magyar sportcsapatot vernének el, ráadásul úgy, hogy az kifejezetten bántja a honfitársi, vagy még pátoszosabban, nemzeti érzéseimet, hanem azért is, mert azt kellett látnom, hogy az az ember, aki ennek az országnak a mindenható ura, a megkérdőjelezhetetlen döntéshozója, nos az az ember nincs jó állapotban. Nem ura mozdulatainak, nem ura a pillanatnak, és ez még akkor is kínos, ha a szavait még érteni véljük. Azért írtam, hogy véljük, mert azok a szavak már régen nem szólnak másról, csak a hatalomról, az uralkodásról, az egyes szám első személyről. A pekingi pillanatok azonban egyszerre voltak félelmet keltőek, és szánni valóak.

Azt kéne ideírnom, hogy úgy tűnt, a király meztelen. De nem írom ide, mert nem az. És bármennyire aggódom érte, egyben félek is: bizonyítani akarja majd, itthon, nekünk – rajtunk –, hogy ő bizony nem meztelen, és változatlanul király.