Az ország fele biztosan nem azt akarja, ami most van

Két, viszonylag friss fejleménnyel kell kezdenünk. Az egyik, hogy az új lengyel kormányfő bejelentette, a jövő évi költségvetésben nem finanszírozzák tovább a közszolgálatinak nevezett médiát. Ezek szerint az utóbbi években ott sem volt más a helyzet, mint Magyarországon.  

Először is, amit nem finanszíroznak az nem közmédia, hanem egy államilag fenntartott pártpropaganda-gépezet. Nincs az az alkotmányos jogelv, amely kötelezné az új kormányt arra, hogy közpénzmilliókat öntsön bele egy olyan rendszerbe, amely egyetlen politikai pártot szolgál ki. Lengyelországban az immár ellenzékbe szorult eddigi kormánypárt nem is hagyta szó nélkül, de másutt is lesznek erről természetesen viták. Az sem biztos, hogy az unió az új lengyel kormány mellé áll ebben az ügyben, de én mélyen egyetértek azzal, hogy a közszolgálatinak nevezett lengyel rádió és tévé semmilyen formában nem felelt meg a közmédiával szemben támasztott követelményeknek. Ha pedig ez a helyzet, milyen alapon tart igényt arra, hogy az adófizetők tartsák fenn. 

Tudom persze, hogy a lengyel médiáról beszélt, de amit mondott, az pontosan fedi a hazai viszonyokat is. 

Azzal a fontos különbséggel, hogy nálunk egyelőre esély sincs rá, hogy a kormány fellépjen a – finoman szólva – téves szerepet játszó közmédiával szemben. Azt egyébként nagyon szeretném Magyarországon is hallani egy leendő miniszterelnök szájából, hogy na, ez ennyi volt.

A másik, ugyancsak decemberi esemény, hogy a média – és ismeretterjesztés – kategóriában az M4 sportcsatorna lett az idén Príma Primissima díjas. Ön szerint van ennek politikai jelentősége?

Minden ilyen döntés elkeserít, mert olyan szereplők legitimálják vele a jelenlegi rendszert, akiknek ez nem lenne kötelező. Az M4 nem értelmezhető médiának. Először is egy teljesen kockázatmentes csatorna, hiszen népszerű sporteseményeket közvetít és annyi pénzt költ rá, amennyit nem szégyell, márpedig semennyit nem szégyell. Emellett az M4-nek – a közönségvonzó események szünetében sugárzott egy perces hírekkel – múlhatatlan érdemei vannak a propaganda típusú tájékoztatásban. Aki szerint ez bármilyen értelemben díjat érdemel, az az én szememben már nem érdemes arra, hogy díjakat osztogasson. Azért nehéz egyébként ebben az ügyben ítélkezni, mert ezt a díjat és a junior változatát sok, arra érdemes ember is megkapta. De ha már a képmutatás témájánál tartunk, megemlítem, régóta zavar, hogy a médiahatóság, az NMHH elnökét konferenciákon sokszor, mint egyetemi tanárt emlegeti. Koltay András kétségkívül az, de az is hozzátartozik, hogy 2010 óta jelentős politikai szerepet vállal. Ez az ember ugyanis 13 éve aktívan rombolja ennek az országnak a médiaszabadságát. Vagyis hazugság és képmutatás, ha csak egyetemi tanárként mutatják be.

Bár már eddig is a hazai média állapotáról beszélgettünk, de ezek után rátérhetünk eredeti témánkra: ön szerint az idén javult vagy romlott a média helyzete általában Magyarországon? 

Az idén nem voltak olyan látványos mozgások, mint amilyenek minden választás után megtörténtek a médiapiacon. Ilyen értelemben a rendszer készen van, nem kellett naponta nagy szerkezeti átalakításokat véghez vinni, nem voltak nagy felvásárlások sem. Azért egy fontos fejleményről ne feledkezzünk meg, ami egyelőre nem belátható következményekkel fenyeget: a szuverenitásvédelminek csúfolt horror-törvény. S bár a fideszes politikusok összevissza beszélnek, de a szöveg nyilvánvalóan vonatkozik a médiára is, hiszen nem lehet másképpen értelmezni. A következő időszakban biztosan ez lesz a visszatérő hivatkozási alap a média elleni támadásoknál. Persze ez is egy berögzült helyzetre készült. Eddig az kötötte le a Fidesz energiáját, hogy mit tud még megszerezni, felvásárolni, bekebelezni, de már alig maradt valami. Három szigetet lehet említeni, ami megmaradt: a Centrál Média vezetője, Varga Zoltán nem adja magát, bár a hatalom igyekszik élezni vele a háborús viszonyt. A Ringier a második, de a jelek szerint már barátkozik a rendszerrel. Ezt jelzi, hogy már elég tetemes mennyiségű közpénzt kap reklám formájában és az is, hogy a Blikkben hosszú interjú jelent meg Lázár Jánossal, márpedig ő nem gyakran szokott nyilatkozni független médiának. Ugyanakkor megvan még a harmadik, az RTL, amely tartja magát, új csatornákat indított és ott nincs olyan mozgás, ami aggodalommal töltene el. 

Majd kiderül, hogy a szuverenitásvédelmi törvénnyel mennyire próbálják megkötni a kezét. 

Ez a jogszabály természetesen mindenkire vonatkozik, akit nem érdemes vagy nem lehet megvásárolni. A független médiumokat ezzel lehet majd sarokba szorítani, még akkor is, ha nagy újdonságot ez sem jelent. Hiszen eddig is bárkit megfigyelhettek, amint Pintér Sándor belügyminiszter korábban, a híres megfigyelési botrány, a Pegasus-ügy kapcsán kijelentette. Ha ez eddig is így volt, akkor ma nyilvánvalóan még inkább így van és ez az intézmény bármikor elővehető bárki ellen. Orbán Viktor 135 „bátor embere” bizonyára nem véletlenül tartotta fontosnak megszavazni a közelgő újabb választási kampány előtt. Arra pedig kétségtelenül jó lesz, hogy még átfogóbb támadás induljon a független média ellen. Igaz, még mindig nincs az eszköztárban a fekete autó és a börtönnel való fenyegetés, hanem egyelőre a megszégyenítés és a fenyegetés uralkodik, de ezeket szinte korlátozás nélkül alkalmazzák. Ezután már hatósági pecsét lesz azon, hogy ön vagy én, vagy bármelyik újságíró külföldi érdekeket szolgál azzal, amit mond. Erőszakkal még nem fenyegetnek, bizonyára azért, mert azt már nem nézné el az Európai Unió sem.

De vajon a hatalom médiafölényét és ezt az új törvényt lehet ellensúlyozni valahogyan? Egyáltalán, miképpen lehet együtt élni ezzel?  

Együtt élni megtanultunk immár 13 éve. 2018-ban mérföldkövet jelentett a Közép Európai Sajtó és Média Alapítvány, a KESMA létrehozása. Abból már az is láthatta, mi folyik itt, aki addig nem hitte el. Az ugyanis megmutatta, hogy a rendszer készen van. Igaz, addig sem volt különleges, ha egyes újságírókat semmibe vettek, miközben a saját propaganda-gépezetüket a tenyerükből etették, jó sok közpénzzel. Ezzel élünk együtt már majdnem 15 éve, egyre frusztráltabban, egyre kevesebb reménnyel. Tavaly persze feléledt a remény és bizonyára jövő tavasszal is tele leszünk bizakodással, hogy majd az önkormányzati és az EP-választás politikai fordulatot hoz. Aztán vagy kiábrándulunk, vagy valamilyen pozitívum történik. 

Vagyis azt mondja, alig van remény?

Ami némi optimizmust táplálhat, hogy hiába van kétharmados parlamenti többség, a felmérésekből egyértelmű, hogy országnak majdnem a fele nem akarná ezt a kormányt. Csakhogy a választási és a politikai rendszert úgy alakították ki, hogy az ország egyik felének semmiféle beleszólása nincs semmibe, hiszen érdemi politikai képviselete sincs. Az ellenzéki pártok nem szerepeltek annyira rosszul a választáson, mint amennyire jelentéktelenek a parlamentben. És tény, hogy a választók 48 százaléka nem a Fideszre szavazott, de nekik semmiféle szavuk nincs. Az országnak ez a fele mégiscsak fenntartja a független médiát, támogatásokkal, olvasóként, a figyelmével. Az ország fele nekik hisz és úgy gondolom, a mélyben ennél még sokkal nagyobb az elégedetlenség. A rendszer stabilnak látszik és nem tud megmutatkozni alternatíva, mert nagyon nehéz áttörni a propaganda üvöltözését. De az ország fele biztosan nem ezt akarja és a Fidesz-szavazók egyre nagyobb része is kiábrándult, még ha nem is válik egyből ellenzéki voksolóvá. Nem tudjuk, hogy ez az elégedetlenség hogyan robban, mi történik vele, de nem a rendszer stabilitását erősíti. Ezért vállalták nyíltan, hogy a szuverenitásvédelmi törvénnyel egy elnyomó jogszabályt alkotnak, amit nem lehet másképp értelmezni, mint egy önkényuralmi rendszer önkényhatalmi eszközét, amivel beavatkoznak olyan személyek és szervezetek életébe, akik és amelyek semmiféle jogszerűtlenséget nem követtek el, csak éltek a szólásszabadsággal és a pályázat lehetőségével. Ezzel a diktatórikus törvénnyel átléptek egy határt. Az ok pedig az, hogy nincs egy olyan stabil támogató tömeg a Fidesz mögött, amely elegendő lenne ennek a rendszernek a fenntartásához.