Hangulatjelekkel egy még hitványabb közéletért
A politika nyelve egyre primitívebb, üzenetei egyre erőszakosabbak. A neoprimitivizmus lassan elnyeli a társadalmi diskurzust.
A piktogramokra épülő kormányzati kampány ezt a logikát követi. Az emojik maradéktalanul kifejezik azt, amit a politika az állampolgárokkal kommunikálva üzenni és viszontlátni kíván: dühöt, félelmet, hálát és örömöt. Eljutott oda a korszellem, hogy a közélet már kizárólag érzelmeket vált ki: a valóság senkit nem érdekel, az igazság még kevésbé, értelmezéseket követni megterhelő, úgyhogy csakis a megélés számít. A politika és a társadalom kapcsolata már nem több, mint egy bántalmazó háromszögviszony két egymással látszólag gyűlölködő, de valójában cinkos nárcisztikus pszichopata meg egy felnőni és önmagáért felelősséget vállalni képtelen, Stockholm-szindrómás neurotikus között. Bármi, ami több, mint egy hangulatjel, az potenciális hazugság – vagy ami ennél is rosszabb: korszerűtlen és bonyolult.
Ebben a kampányban nincs sok újdonság. Nyilván ostobább, mint a korábbiak, de ha nem így volna, az lenne különös. Számomra inkább az a meglepő, hogy ezeknek a nemzeti konzultációknak a negyven és hetven év közti korosztályok a célcsoportjai – és a Fidesz kutatásai szerint ez a minőségű kommunikáció már az ő körükben is működik: a tömegmédia és a tömegmarketing harmincéves agymosása nem volt hatástalan. Már csak az a kérdés, hogy meddig ereszkedik a politikai kommunikáció színvonala, ha majd azok a nemzedékek is belépnek a közéletbe, akik a valóságshow műfaja által gyakorolt módszeres kulturális elzüllesztést anyatej gyanánt szívták magukba.
