Mácsai Pál: ami a kultúrában zajlik, az tiszta hetvenes évek!
„Megszűnésük oka az, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének kultúrpolitikája protekcionista, világnézeti és politikai hűség-alapú támogatási rendszert épített ki, amelybe ők ideológiai alapon nem férnek bele” – nyilatkozta Mácsai Pál a Forbes magazinnak hétfőn megjelent interjújában az Átrium sorsáról. A lapnak a színházigazgató részletesen beszélt arról, miért nem vállal több közéleti szereplést, hogyan küzd meg az Örkény Színház a szűkös anyagi lehetőségekkel, és hogy egy nemzeti kormány valójában miképpen tudna segítenie a nemzet szót értékes tartalommal megtölteni.
A színházi vezető napjaink kultúrpolitikájával kapcsolatban a lapnak nyilatkozva felidézte a 19. századi párizsi példát, ahol komoly anyagi lehetőségekkel segítette az elit az általa kedvelt mestereket, támogatva ezáltal a szalonok képzőművészeti életét, mégis „közben a Montmartre tövében, nyomorogva csinálták az új művészetet”. Mára azonban kiderült, hogy csakis az utóbbi alkotások a maradandók, és „senki nem emlékszik, mi volt az, ami a szalonkultúrában pénzt ért és a hivatalosságnak tetszett”. Azóta is a szabad televényben születik az új művészet, még ha az akadémiai világban is hoznak létre értékeket, de „az underground művészet szivárog fel a mainstreambe, nem fordítva”.
Mivel az időtálló művészet szabad és független, ezért „a merev ízlésű kormányzatok, mint a miénk, félnek tőle, lenézik azt, és igyekeznek megszégyeníteni. Ez idővel rájuk hull vissza, de nem érdekli őket, talán nem is tudnak róla, pedig törvényszerű” – tette hozzá Mácsai Pál napjaink kultúrpolitikáját kritizálva. Elmondta azt is, hogy ezzel azonban talán a színházi világnak ártanak a legtöbbet, mert míg az író vagy a festő alkothat az utókornak, ha nagyon elkötelezett, erre a színházak művészeinek nincs lehetőségük, hiszen „színházat csinálni csak a jelenben lehet”. Jóvátehetetlen később az, ha egy előadás nem jön létre, vagy egy életpálya nem indulhat el.
„Aczél alatt is így volt, rengeteg a hasonlóság. Groteszk, ahogy az egyébként sebesen cserélődő kultúrkorifeusok szidják a hajdani elvtársakat, miközben ugyanúgy működnek, ahogy ők” – fogalmazta meg a párhuzamosságot a színházigazgató, majd hozzátette, hogy sajnos az elmúlt száz év magyar művészetét úgy lehetne összegezni, hogy „ami fontos és maradandó” az majdnem mind az aktuális központi hatalom ellenére jött létre. Pedig jó lenne már ezt a gyakorlatot magunk mögött hagyni, „gazdagabb, áradóbb kultúránk lehetne” akkor.
Mácsai Pál beszélt arra is, hogy az Örkény Színházban a mostani évadban a máskor szokásos hat-hét bemutató helyett csak ötöt tudtak megalkotni, amelyből egy ráadásul már tavaly elkészült, csak idén mutatják be. A csökkenésnek egyértelműen a pénzhiány az oka, mert alkotóerő lenne több a társulatban. Megjegyezte azt is, hogy ők is kénytelenek voltak emelni a jegyárakon, miközben így is csak a költségvetésük harmadát tudják a jegyeladásból finanszírozni, a kétharmad adófizetői pénz.
Bár megszólalásában komoly kultúrpolitikai kritikát fogalmazott meg az Örkény Színházat alapulásától, azaz 2004-től vezető színész, elmondta azt is, hogy tudatosan nem vállal sok közéleti szereplést. „Ez az én természetemből is következik. Ott vagyok jelen, ahol úgy érzem, hogy muszáj felemelnem a hangom. Ilyen volt az SZFE ügye, a színház-finanszírozásé, és ilyen a pedagógusoké is. Lassan éjjel-nappal utcán lehetne lenni. Nyilván még azok is szelektálnak, akiknek az a fő tevékenységük, hogy közügyeket képviselnek.”
A televízió világával kapcsolatban kitért arra – ahol az RTL-nek köszönhetően ismét feltűnik majd egy fontosabb szerepben –, hogy közszolgálati kötelesség volna ott a művészetet is megjeleníteni, és természetesen a rádióban is. „Hol vannak ezeknek az irdatlan adófizetői pénzből működő intézményeknek az irodalmi, drámai műhelyei? Évtizedek óta sehol” – fogalmazta meg kritikusan, majd hozzátette, hogy ez nemcsak a 2010 óta beköszöntött politikai éra felelőssége, mert a rendszerváltás óta nem készül tévé- és rádiójáték, nincs színházi közvetítés, a televízióban pedig alig van klasszikus zene, képzőművészet vagy irodalom. „Egy ilyen kis nyelvi közösségben, mint a miénk, a nemzet szót konkrét, gazdag, változatos művészeti tartalommal kellene megtölteni. Ha valóban nemzeti lenne a kormány, rég fel kellett volna támasztania a rádió és a televízió drámai és irodalmi osztályát.” Hogy ez nincs, annak Mácsai Pál szerint két oka van, ehhez egyrészt muszáj volna valódi szakembereket hívni, másrészt a szakemberek jelenléte viszont mindig az önálló akarat és a szuverén gondolat megjelenésével fenyeget. „Az a kicsit levegős, folyamatosan meghatott tónus például, ahogy a Magyar Rádióban mindenki beszél… Tiszta hetvenes évek! Nem tud kegyesebb véleményem lenni arról szellemi zuhanásról, ami a magyar közszolgálati televízióban vagy rádióban az elmúlt évtizedekben lezajlott” – mondta el benyomásait Mácsai Pál.
