Sváby András: Sose féltem a bizonytalantól

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon EszterElőször a nevére figyeltem fel az MTV-ben. Aztán megtudtam, hogy egyik kedvenc festőművészem, Sváby Lajos fia. Egy idő után már saját jogon is érdemes volt figyelni rá, Bánó csapatában, az Objektívben. Pedig minden szabálytalan rajta. A hangja, a prozódiája, az arca, a mozdulatai. Nem szépfiú, de mégis vonzó pasi. Ezt mondják a nálam fiatalabb nők is. Bevillan egy másik kép. Két kis kópé, Kereszthy Gábor és Sváby András bermuda gatyában üldögél a volt filmgyár udvarán, amit akkor már a TV 2 tulajdonolt, és arra vár, hogy feladatot kapjon az új csatornán. Szeretem a posztjait a Facebook-on. A ma már étterem tulajdonos Sváby a közélet rezdüléseire fanyar, angol humorral reagál. Nem agresszív, de van az írásaiban valami finoman gyilkos irónia, amivel a hazai politikai életet kommentálja. Még mindig sokan figyelnek rá. Az Ürömi Hütte vendéglőse, a Panir streetfood-lánc és a Videoklinika tulajdonosa ma nem kell a médiának. Még nem kell. Nagy luxus kihagyni a tudását. - Szegvári Katalin: Emlékszel, én már tárgyaltam a TV2 akkori vezetőjével, és mondtam nektek, vigyázzatok Tolvallyal. - Sváby András: Azt se tudtuk, ki ő. Akkor találkoztam vele életemben először. Prokopot, a jobbkezét, egyszer láttam egy szlovákiai rafting túrán. Mi kiszálltunk csurom vizesen egy kenuból, amikor ő éppen megérkezett vasalt ingben, egy elképesztően drága, faberakásos biciklin. Egymást kérdeztük, ki ez az ember, és mondták, hogy ő lesz az egyik kereskedelmi tévének a feje. Mondtam, Jézus Máriám.- Hogyan kerültetek a TV2-höz? - Amikor Peták István és Sárközy Erika megszüntette az Objektívet, visszamentem a rádióba dolgozni. Nekem a rádió mindig a menekülő helyem volt, olyan mint a tökéletes, csodálatos nő, aki mindig hűséges hozzám. Én meg mindig hűtlen voltam hozzá. De ő rendszeresen visszafogadott. Keresztyvel visszamentünk hétvégi Krónikát csinálni. Kéthetente egy esti krónikát, egy délit, egy délutánit és egy késő estit. Ez volt a dolgunk, kevés pénzért, de örömmel.- Párszor pofán csaptak benneteket a politikai döntések, a médiaháborúk. - Mi azt nem pofán csapásnak éltük meg, inkább kalandnak. Egy idő után már csak röhögtünk, hogy elmentünk egy műsorba, amit nagyon szerettünk, legyen az Egyenleg vagy az Objektív, akkor azt megszüntették, mi meg vissza a rádióba. Amikor a Csúcs-féle őrjöngés volt a Magyar Rádióban, akkor én pekingi tudósító voltam. Onnan datálódik a Keresztyvel való barátságom. Korábban is ismertük egymást, voltunk együtt bulizni, meg csajozni, de nem voltunk közeli barátok. Akkor lett szorosabb a kapcsolatunk, amikor fölhívtam Gábort Pekingből, ő Párizsban volt tudósító, és mondtam neki, figyelj ide Gábor, mi nem adhatjuk a hangunkat egy olyan intézménynek, amelyiknek Csúcs László a vezetője. Engem nagyon megviselt a százhatvankilenc rádiós kirúgása. Naponta egyeztettünk Gáborral. Visszajöttünk mind a ketten szabadságra, és a választások után jött Bánó, hogy indul egy műsor, az Objektív, van-e kedvünk ott dolgozni. Persze önfeledten mentek. Nem sejtették, hogy Peták halállistáján Bánó van az első helyen, Érdi Sándor és a Stúdió a másodikon, a harmadikon a Múzsa. Feladták a tudósítói magas fizetést, a szolgálati autót, és elindultak a bizonytalanba. Hja, fiatalság, bolondság J Míg mi, idősebbek, paráztunk, hogy mi lesz a sorsunk, ők viharsebesen döntöttek. Aztán visszaszoktak a zacskós levesre.....- Pekingben arany életem volt. Jó fizetés, életemben először egy remek autóm, és annyit kerestem, hogy félre is tudtam tenni. Negyedannyi fizetésért jöttünk haza beosztott riporternek. Különben így utólag azt mondom, hogy nagyon jó döntést hoztunk, mert ha visszamegyünk az állomáshelyünkre, akkor kicsit elástuk volna magunkat, és valószínű belebolondulunk abba, hogy nem vehetünk részt az itthoni pezsgésben. 1994-ben azt hittük, miénk a világ. Miután megszűnt az Objektiv, és kéthetente kerestünk tízezer forintot a Magyar Rádióban elkezdtük felélni a tartalékainkat. De közben egy percnyi kétségünk sem volt, hogy ha Magyarországon elindul a kereskedelmi tévézés, abban nekünk valamilyen szinten szerepünk lesz. Baromi nagy mázlink volt, az én életemben egyébként nagyon sok mázli van, mert közvetlenül a kereskedelmi tévék indulása előtt Gáborral másfél hónapra kimentünk egy ösztöndíjjal Amerikába. Washingtonból indultunk, és bejártuk fél Amerikát. Különböző egyetemekre vittek bennünket, ahol azt oktatták nekünk, csóró kelet-európai újságíróknak, románok, csehek, szlovákok voltak még rajtunk kívül, hogy milyen a jó kereskedelmi tévézés, mi a dolga a műsorigazgatónak, hogy működik sikeresen egy magazinműsor. Végigjegyzeteltük az egész utat. Rendesen bejártunk az órákra, és nagyon lelkesen tértünk haza. Amikor veled találkoztunk a filmgyár udvarán, Pálffy István is arra járt. Mi bermuda gatyában, ő meg elegáns öltönyben, nyakkendőben. Odajött hozzák, és megkérdezte, hogy van-e kedvünk egy magazinműsort csinálni. Mondtuk, nagyon is van kedvünk, azért vagyunk itt. Bernáth Gyuri, az akkori TV2 hírigazgató javasolta, hogy próbálkozzunk a hírműsorral. Fura világ volt ez akkor ott, a TV2-nél. Érdi Sándor írta a nyertes pályázat jórészét, amiből aztán nem sok minden valósult meg. Máig rejtély, hogyan intézte el Tolvaly Ferenc vezérigazgató, és az elnök, Pintér Dezső az ORTT-nél, hogy ne kelljen betartani a kőlenyomatosnak deklarált pályázat ígéreteit. De ez már egy másik könyv témája. (Amúgy a TV2 azzal nyerte meg a frekvenciát, hogy a műsorrendjében 40 % ban közszolgálati adásokat ígért.)Érdi és e könyv szerzője is gyorsan leléptünk, a nagy semmibe, mert akkor már nem volt Stúdió. Ahogy Érdi mondta: az ember nem dolgozhat olyan helyen, ahol az ember egész nap nem ért egyet saját magával. Akkor még Svábyékról szó sem volt. Velük a nagy vidéki búcsúra hasonlító műsorfolyamba, amire akkor a TV2 készült, Svábyék Naplója csempészett be egy kis darab Európát.- Nagy kapkodás volt ott akkoriban, amikor minket felvettek. Ezek az emberek pénzt akartak csinálni, bizniszként tekintettek a csatornára. A szerződtetésünk előtt egy amerikai pasi, aki a tulajdonosokat képviselte, elé kerültünk először. Elmondtuk neki, hogy milyen hétvégi magazint szeretnénk csinálni. Szépen soroltuk az Amerikában tanult paneleket, amiket ő otthonról jól ismert. Tetszettünk neki. Később haverok lettünk. Nagy tudású televíziós volt, később az ABC-nél meg a Disneynél magas pozíciókat töltött be. Mai napig szoktam vele a Facebookon chatelgetni. Szakmailag kegyetlen, de mégis érdekesen emberséges figura volt. Miután meghallgatott minket, rám nézett, oké, te leszel a műsorvezető, Gábor a szerkesztő. Néhány nap múlva bementem a stúdióba, amiben egyetlen technikai eszköz sem volt, de mi már eszeveszetten tervezgettünk.Így indult a Napló, a TV 2 egyetlen olyan műsora, amely igazi közszolgálati volt és mégis milliókat vonzott a képernyő elé. Hogy aztán miként lett és miért bulvármagazin, és hogy szűnt meg, arról még sok szó lesz ebben az interjúban. - Én gyűlöltem a Napló nevet, de a TV2 vezetése ragaszkodott hozzá. Nem értettem, hogyan lehet ilyen unalmas nevet kitalálni egy műsornak. Leülök, megiszom egy hosszúlépést, és tíz jobbat mondok. Aztán megszoktam, később megszerettem. Vissza a kezdetekhez: néhány nap múlva arra eszméltem, hogy ott állok a TV2 egyetlen stúdiójában, és mindjárt kezdődik az adás. Ez is milyen, elindul egy tévé úgy, hogy volt egy zeneterem, amit az utolsó pillanatban átfabrikáltak stúdióvá? Nem is volt vezérlője, beállt egy közvetítő kocsi a hátsó udvarba, és ez volt fél évig a TV2 vezérlője. Tényleg a nullára csináltak ezek az emberek televíziót.A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. December. 23. 10:10

Máté Kriszta: Biztos van olyan, aki hülyének néz, de én ezt tanultam

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon Eszter1994, az Egyenleg című műsor tündökléséről és bukásáról szóló könyvem bemutatójára Vitray Tamás kivezényelte akkori egyetemista osztályát, mondván készítsenek tudósítást az eseményről. Egy gyönyörű szőke, hosszú göndör hajú lány lépett hozzám mikrofonnal a kezében. Okosakat kérdezett, de ami igazán megfogott, az a tekintete volt. Jó volt a szemébe nézni, amiben nem csak érdeklődés, kíváncsiság, hanem empátia látszott. Ez a lány nem csak szép, nem csak okos, hanem igazi, tehetséges ember is-gondoltam. Felhívtam Vitrayt, aki megerősítette első benyomásom. Nem véletlen, hogy később tanársegédje lett. Már akkor látszott, hogy Krisztának tartása van. Céltudatos, erős személyiség. Mostanában például azt határozta el, hogy egyelőre elég volt a képernyős szereplésből. Pedig az évek múlásával is vonzó nő, aki sosem a külsejével akart hódítani. Annyira kár, hogy levágatta szexi hosszú haját, és fiús külsőre váltott. Szerencsére így is megmaradt nőnek. Férjével /Bárdos András újságíró/gondosan őrzik a magánéletüket. Gyerekeikből és magukból sem engedtek celebeket gyártani a bulvárnak.- Hogy védtétek ki, hogy a bulvársajtó könyékig belemásszon az életetekbe?- Nem volt könnyű. Erősen hárítottunk. Egyszer álltunk kötélnek. Akkor is nehezen. Felhívott az egyik lap főszerkesztője, hogy mindenféle pletykák keringenek az országban, Azt terjesztik, hogy az első gyerekünk nagyon betegen született, ezért nem mutatjuk meg őt a nyilvánosságnak. Hosszú töprengés után, azt mondtuk, kimegyünk az állatkertbe, egy fotós meg tegyen úgy, mintha titokban fotózna minket, de a gyerekek arcát nem mutathatja. Így is történt. A legédesebb az volt, hogy a látogatók rendre figyelmeztettek bennünket, hogy vigyázzunk, mert egy lesifotós követ bennünket. Az esküvőnk költségvetésében a legnagyobb tétel az volt, hogy miként védjük ki a sajtót. A szülésnél is fontos szempont volt ez. Azért mentem Telkibe szülni, mert akkor még nem lehetett Budapesten olyan kórházat találni, ahol garantálni tudták volna, hogy idegen nem jöhet a közelembe. Kiszámoltuk, hogy amit hivatalosan fizetni kell a magánkórházban, az éppen annyi, mint a szokásos paraszolvencia. Ennek ellenére, amikor haza indultunk Ádám fiammal a kórházból, már tele volt fotósokkal a kórház előtti rész. András kiment, mondta nekik, hogy jó napot kívánok, nyugodtan menjenek haza, mert itt nem csinálhatnak fotót. Dehát őket kirúgják az állásukból. András vitt nekik pogácsát, teát, és újra elmondta, hogy higgyék el, itt nem fognak fényképezni. Képzeld el, hogy a kórház vérszállító kisbuszába tettek be bennünket, így loptuk ki a gyereket. András meg ment ki a főbejáraton a kocsijával. A faluban találkoztunk, és ott szálltunk át hozzá. Vannak úgynevezett celebek, akik tálcán szállítják a híreket magukról. És sminkben, rúzsban szülnek. Őket tessék mutogatni! Szerintem vannak pillanatok az életben, amik nem tartoznak másokra. Most egy látszólag bulvár, igaz, softbulvár kérdés következik, de a szerző tudja, hogy a hajhossznak jelentősége van Kriszta életében.- Miért vágattad fiúsra a hajad? - Több sztorim van erről. Az egyik, hogy nekem egész életemben rövid hajam volt. Amikor te találkoztál velem, hosszú göndör hajjal, az egy pillanatkép volt.Egyke vagyok. A szüleim fiút szerettek volna. Vagy ezért vagy azért, mert az anyukám azt olvasta valahol, hogy akkor lesz erős a hajam, ha gyakran vágja egészen rövidre. Mindenki fiúnak nézett. Akkor is, amikor az anya-varrta pörgős szoknyámban jelentem meg, és lánynak éreztem magam, mégis azt mondták anyukámnak, milyen nagyot nőtt a kisfiad. Mi akkor ismerkedtünk meg, amikor úgy gondoltam, megnövesztem a hajam, mert végre igazi lány akarok lenni. Még be is daueroltattam. Azt mondtam a fodrásznak, olyan akarok lenni, mint Julia Roberts a Pelikán ügyiratban. Amikor elkezdett lenőni a dauer, puff levágattam. Amilyennek most látsz, az vagyok én. Sok fóbiám van nekem, ami a külsőmet illeti. - ???????????? Pedig az általam megkérdezett férfiak szerint nagyon rendben van a külsőd.- A bokámtól a fejem búbjáig semmivel nem vagyok elégedett. Nem járok szoknyában. Csak négyévente egyszer a választási műsorokban vettem fel, akkor is úgy álltam be, hogy ne látsszon a lábam.- De a Szombat esti láz táncműsorban látszott.- Ott muszáj volt, nem volt mit tenni.1994 -ben Érdi Sándorral csábítottuk őt a Stúdió c. kulturális magazinhoz, Kriszta azonban a politikával foglalkozó Objektívet választotta. - Miért nem jöttél hozzánk?- Bár nézőként, felhasználóként a kultúra, meg a Stúdió része volt az életemnek, de korán belecsöppentem az Egyenlegbe, ahol megszűnéséig külsősként dolgoztam. Pécsett voltam egyetemista, ott jártam a bölcsészkarra. Esztétikamagyar szakot végeztem. Ötödéves voltam, amikor elkezdtem párhuzamosan Budapesten a Vitray-Horváth Ádám osztályba is járni. Dolgoztam a pécsi körzeti stúdióban, a helyi rádióstúdióban, városi tévében, a Kapos-tévében, és a szekszárdiban. Éppen a Pécsi Körzeti Stúdióban voltam beosztott riporter, amikor egyik reggel fölhívott valaki az Egyenleg szerkesztőségéből, hogy a környéken történt egy nagy baleset, oda kéne menni egy helyi riporternek. Pörböly és Bátaszék között a vonat iskolabusznak ütközött. Kimentem, és persze sokkot kaptam a helyszínen. Napokig követtem az eseményeket. Soha nem felejtem el. A temetésen is kellett forgatnom. Úgy csináltam meg a tudósítást, hogy csak zene hallatszott alatta, semmi szöveg. Úgy éreztem, már nincs mit mondani. Telefonáltak az Egyenlegből, hogy hol a szöveg. Mondom, az nincs. Nem akarom, hogy legyen. Bánó is fölhívott, és először elkezdett kiabálni, hogy hol a narráció? Mondtam, nem kell alá narráció. Egy darabig vitatkoztunk, aztán elfogadta az érveimet. Határozott voltam, de közben pontosan tudtam, hogy nekem ezt a szakmát még sokáig tanulnom kell. Amikor Pestre kerültem, mert felvettek a Színművészeti Egyetemre, Vitray Tamás lett az egyik osztályfőnököm. A vele való munka végképp megfertőzött. Úgy éreztem, hogy egész életemben ezt akarom csinálni. Amikor Érdi Sándor és Bánó András is hívott, azt gondoltam, nemcsak hogy tartozom Bánónak annyival, hogy odamegyek dolgozni, hanem valahogy nagyon érdekelt is a politika. 94-95-ben még nem volt olyan rémes, mint manapság. Pezsgett az élet, nagy változások előtt állt az ország. - Vitrayhoz való kötődésed értem. Én az első általa indított osztályba jártam, te az utolsóba, mert később már csak óraadó volt, amíg meg nem sértették, és el nem jött. - Amikor pécsi egyetemistaként meghallottam, hogy Színművészetin indul a Vitray-osztály, arra gondoltam, hogy ha én műsorvezető akarok lenni, akkor azt tőle kell megtanulni, és bármi áron a közelében kell valahogy lenni. Elmentem felvételizni, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy megfelelek. Négyszázan voltunk, tíz embert vesznek fel, miért pont én kellenék oda? És mégis. Fantasztikus éveket töltöttünk az egyetemen. Kéri László volt a politológia tanárunk. Ő hétről-hétre megbeszélte velünk az ország politikai helyzetét, amiben mi igen tájékozatlanok voltunk. Olyannyira, hogy amikor Bánó András elküldött egy, a Balaton rendezett, MSZP kongresszusra, Kéri velünk jött, mert látta, hogy egyedül nem fogunk boldogulni. Esténként elemeztük a felszólalásokat, elmondta, hogy ki kicsoda. Szóval, ez a 12 ember a Vitray-Horváth Ádám osztályban, olyasmit kapott, ami a későbbiekben is meghatározó volt. Fantasztikus tanárok oktattak bennünket. Poszler György tanította az irodalmat, Popper Péter a pszichológiát, Petrovics Emil a zenetörténetet. - Elfogadtátok a nálatok jóval idősebb, más kultúrából jött embereket? - Hatalmas tudású, rendkívül szuggesztív tanárok. Minden perc élmény volt velük. Nagyon érdekes, hogy most, amikor már nagyon sokat tanítok, olykor saját magam érzem avíttnak, amikor pl. arról beszélek a diákoknak, hogy az újságíró mindig igazat mond. Biztos van olyan, aki hülyének néz, de én ezt tanultam, ezt vallom, nem tudok mást mondani. Nem foglalkozom azzal sem, amikor 1-2 hallgató kimegy az előadásomról, mert nem tetszik nekik, hogy számomra a melegek is éppen olyan emberek, mint a heteroszexuálisok. A minap a tisztességes oknyomozásról beszéltem nekik, több konkrét példával. Mire az egyik diák elmesélte, hogy gyakorlaton volt egy szerkesztőségben, ahol éppen az ellenkezőjét mondták annak, amikről én beszéltem. Én erre csak annyit válaszoltam, remélem, ez nem lesz nálunk mindig így, és ha netán a világ másik végén akarnak újságírók lenni, akkor ezek fontos szempontok lesznek.Befejezi az egyik egyetemet, közben jár a másikra. Egy kis Zastavával ingázik Pécs és Pest között. Teljesíti a tanítási gyakorlatot is, de tudja az útja menthetetlenül a televízióba vezet. Vitray egyik kedvenc tanítványa.- Amikor Vitray a diploma megszerzése után maga mellé vett az egyetemen asszitensnek, úgy éreztem, hogy ez a világ legnagyobb megtiszteltetése. Hiába volt később már saját kurzusom, akkor is minden óráján ott ültem, mert úgy éreztem, hogy sosem ismétli magát. Mindig tud újat mondani. Tizenegynéhány év után is. Nem az történt, hogy leadta az anyagot, és ezzel vége volt a foglalkozásnak, hanem nála egy új szituáció újra teremtett mindent. Ez nekem nagyon-nagyon fontos volt és fontos marad egész életemben. A mai napig is, ha szakmai gondom adódik, Vitray az elsők között van, akinek elmondom, és akinek kikérem a véleményét.A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. November. 27. 15:40

Kotroczó Róbert: Valóra vált a gyerekkori álmom

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon EszterIgazi reneszánsz ember. Művészetekből, politikából, történelemből egyaránt naprakész. Ha ma lenne közszolgálati televízióm, ő lenne a művészeti igazgatóm, de képernyőre is küldeném, mert jó műsorvezető volt, amíg önszántából vissza nem vonult a képernyőről. De lehetne a hírigazgató is, ahogy évek óta az RTL-nél. A nógrádi kisfaluban élő autószerelő és a vegyesbolti eladónő fia első generációs értelmiségi. Kiskorától kezdve szívja magába a tudást. Angol - történelem - politológia szakra járt. Történelem diplomamunkáját a nyilasok filmes propagandájáról írta. Van úgy, hogy hetente háromszor megy színházba, moziba, kiállításokra. A húszas-negyvenes évek képzőművészeti alkotásait gyűjti. De még ezeknél is jobban érdeklik a fekete-fehér híradófilmek. Bár van szolgálati autója, szívesebben közlekedik kerékpárral. Halk szavú, szerény ember, aki csendes szívóssággal harcolta ki a kereskedelmi televíziókba nem igazán illő Házon kívül és a XXI század műsorokat, és a tekintélyét.Szegvári Katalin: Művészeti igazgató vagy hírigazgató? Kotroczó Róbert: Nagy kísértés, ezen gondolkodni kéne. Nehéz döntés. Nagyon szeretem a hírműsorokat is, mert frissen tartják az ember agyát.- Mennyire szólsz bele a napi híradó szerkesztésébe?- Nekem a szerkesztőséget kell működtetnem. Nem mászok bele minden hírbe. Ha nagyon belemennék a részletekbe, akkor elveszne az összkép, a big picture. Néha a figyelmetlen olvasó szerepéből nézem a kollégáim munkáját. - Tehát nem olvasol el minden felvezető szöveget, nem javítasz bele?- Nem mindent. Ami szenzitív. Amiben vita van. A rutin korrekturát a felelős szerkesztők jobban tudják csinálni, jobb a szemük. Témákat ajánlok, figyelem az arányokat, napi szinten is szakmai megjegyzéseket írok az elkészült riportokra, és egyebek közt be kell tartatnom a saját szabályainkat a szakmai és etikai kódexünket. Ha a szerkesztők elfelejtenék, hogy milyen téma vagy szempont lehet fontos a mi nézőinknek, akkor összeülünk és megbeszéljük a tanulságokat. Ez az egész hírigazgatóság nagyon furcsa dolog, mert senki nem mondta meg nekem, hogy ez micsoda. 1999-ben kerültem az RTL-hez, ahol a reggeli műsort bízták rám. Róbert Ákos hívott. Igent mondtam, holott addig még nem volt hasonló feladatom. Csak annyit láttam, hogy strukturálatlan a műsor. Hamar belefogtam az átalakításba. Csináltunk neki belső stúdióképet, terveztünk kétdimenziós meg háromdimenziós dizájnt, végigmentünk egy hosszú fejlesztési folyamaton. Menet közben tanultam a műfajt. Remek csapat segítette a munkámat. - Tudtad akkor, hogy milyen egy kereskedelmi televízió?- Sejtettem. Láttam külföldi adásokat. Amikor a Magyar Televíziónál megszüntették az Egyenleget, megfogadtam, hogy oda nem megyek vissza, amíg meghatalmazott alelnök regnál mert az a hangvétel, meg az a politikai játszma, ami a rádióban is meg a tévében volt, nagyon nem tetszett nekem. Az Egyenleg fontos volt számomra. Óriási csalódás volt, amikor likvidálták. Rangos Kati ajánlott be Bánóhoz, ami megtiszteltetés volt számomra. Nehéz körülmények között dolgoztuk. Volt olyan, nem is egyszer, hogy egy forgatás után az autóban ülve olvastuk fel kamerára a narrációt. Önfeledten, boldogan dolgoztunk. Amikor vége lett, elmentem a Népszabadsághoz, ahol Völgyi Verával dolgoztam az újság tévé mellékletében. Kotroczó már 9 évesen újságíró akart lenni, miközben más gyerekek a labdát rúgták a játszótéren, és focista karrierről álmodtak. De az igazi szerelem a televízió volt. Mindjárt kiderül, hogyan lehet a rácsos kiságyból a fényes felületű, polírozott ruhásszekrényen nézni a tévéműsort. - Salgótarján volt a nagyváros a közelünkben, ahol a helyi újság Úttörő sarok rovatába diákok írtak. M. Szabó Gyula és Tanka László javítgatták a szövegeinket. Még táborokat is szerveztek nekünk. Ha megjelent egy cikkem, kirakták a suliban a faliújságra. Ez nagy dolog volt.- Otthonról hoztad az írás és a művészet iránti érdeklődést?- Fogalmam sincs. Egyszerűen érdekelt.- A szüleid mit szóltak hozzá? Nem akarták, hogy legyen egy rendes, becsületes szakmád?- Apám nagyon szerette volna. Időnként odavitt a faluszéli műhelyében egy-egy autóhoz, és próbálta megmagyarázni, hogy mi miként működik, mire kell figyelni. Én nagyon szolidárisan ott álltam mellette, de egyáltalán nem érdekelt az autó belseje. Édesanyám azonban lelkes támogatóm volt. Oly annyira, hogy amikor lusta voltam írni, mert a toll nyomta az ujjam, leült az asztalhoz, és hagyta, hogy lediktáljak neki egy cikket. - Most hol él a mama?- Ugyanott.- Büszke rád, ugye?- Nagyon büszke. A netet nehezen tudja követni, de az unokanővérem kinyomtatja neki az érdekesebb írásokat. Az olvasás szeretetét biztosan otthonról hoztam. Nógrád megyében sokféle kulturális impulzus nem volt, és ma sem igen van. Annak idején vagy elvonult az ember olvasni, vagy tévét nézett. Én mindkettőt csúcsra járattam. - Mikor voltál először színházban?- Gyerekelőadáson, Salgótarjánban, tizenkét-tizenhárom éves koromban. Nekem az olvasás mellett a kultúra a televízió volt. Szerelmes voltam televízióba. Anyám mesélte, hogy mindig le kellett takarni a rácsos kiságyamat, amiből a polírozott szekrényen lestem a tévé visszatükröződő képét. De hiába takarták le az ágyam, én rendszeresen lerángattam a takarót. Később, amikor már nagyobb lettem, mindent néztem. Az Iskola tévétől kezdve a mozifilmekig.- Mikor kezdtél érdeklődni a festészet iránt? - Kisterenyén a gimnáziumban kezdődött. Remek rajztanárom volt, Radics István festőművész, akinek imádtam a művészettörténet órait. De az egész tanári karra is szívesem emlékszem vissza a gimnáziumból. Rengeteg segítséget kaptam tőlük. Amikor azt mondtam, hogy szeretnék angolul tanulni, valamelyik fakultáció helyett elengedtek magánórákra. Ugyanis a fejembe vettem, hogy az egyetemen angol szakra jelentkezem. - Pesten mikor voltál először?- Olykor rokonokhoz, Mátyásföldre látogattunk el. Egy panelházban laktak, igen magasan, én meg nem mertem kimenni az erkélyre, mert nem értettem, hogy marad az fenn. Olyan magasságban korábban sohasem voltam. Kisterenyéről a debreceni egyetemre. Nagy város, új világ, az áhított tévé, ahol nem látszani akar, hanem háttérben dolgozni. Sokat. Ki hinné, hogy az RTL hírigazgatója a nyilvánosság előtt félénk ember? Márpedig ő ezt mondja magáról.- Másodjára vettek fel angol-történelem szakra. Közben képesítés nélkül egy évet Nagybátonyban egy általános iskolában angolt tanítottam. A második felvételimhez jó gyakorlat volt. - Debrecenben élted az egyetemisták gondtalan életét...- Akkor már sokat jártam Pestre, ahol Mihalik Judit barátnőm révén sok helyre eljutottam. Ő találta meg a Magyar Televízió hirdetését, amelyben gyakornokokat kerestek a reggeli műsorhoz, ahova fel is vettek. Másod éves koromtól kezdve rendszeresen ingáztam Debrecen és Budapest között. Hajnalban volt a műsor, de néha reggel kellett forgatni, ilyenkor háromkor keltem, bementem a tévébe, megcsináltuk a reggeli műsort, fölültem a vonatra, visszamentem Debrecenbe. Félálomban vizsgáztam. Volt olyan kedves tanárom, L. Nagy Zsuzsa, aki a vonaton vizsgáztatott le. Mindezen közben sokat olvastam. Ma már nem tudnám mindezt végigcsinálni. - Ezek szerint nagyon fontos volt neked a tévé. Jó műsorvezető is voltál, mégis abbahagytad a képernyőzést.- Idejekorán rájöttem, hogy ez egy csapda. A kollégáim ölni tudtak volna azért, hogy képernyőn maradjanak. A köztük lévő kapcsolatokat is néha megmérgezte ez. Én meg túl félénk voltam a harchoz, és fontosabb volt a magánéletem. A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. November. 06. 17:15

Kolosi Péter: számomra ez jelenti a sajtószabadságot

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon EszterHa lenne színházam, Rómeó szerepét osztanám rá, de ő inkább Mercutiót játszaná. Ha színész lenne. Mert nagyon az akart lenni. Ma már nem bánja, hogy nem sikerült. Aztán a műsorvezetést ambicionálta, hiszen az is egyfajta szereplés. Az sikerült, ám mégis önszántából búcsúzott a képernyőtől. Pedig olyan pozíciókban volt, van, hogy annyit szerepelhetett volna, amennyit akar. Minden adottsága megvan hozzá. Szereti a kamera. Szeretik a munkatársai is. Művelt, rendes embernek, vezetőnek tartják. A családi hagyomány is erre kötelezi. Nincs benne semmi főnökös szerepjátszás. Pólóban, farmerben, bakancsban jár a munkahelyére, csak ha muszáj, veszi fel a szép öltönyt. Ritkán nyilatkozik, ám vészhelyzetben nem kéreti magát. Megy, ahova hívják. Szelíden, de határozottan harcol. A sajtószabadság az ő szájából hitelesen hangzik. Nem él vissza a pozíciójával, érti és ismeri a szakmában dolgozókat. Hogyne értené, hiszen rendesen végigjárta a televíziózás stációit. Talán ez a titka, talán más. Majd meglátjuk, kiderül-e a beszélgetés végére. Szegvári Katalin: Tudod, hogy népszerű vagy a kollégáid körében? Kolosi Péter: Ennek nagyon örülök. Nem tudom, hogy népszerű vagyok-e, csak remélem, mert próbálok mindenkivel emberien viselkedni, normálisan beszélni.- Azt mondják, nagyon művelt vagy, naprakész politikából, művészetekből.- Sajnos messze nem vagyok olyan művelt, mint amilyen szeretnék lenni, de azért igyekszem, hogy mindazt, amit otthonról hoztam ne felejtsem el. / Édesanyja, Zimányi Zsófia kulturális menedzser, édesapja Kolosi Tamás szociológus a szerk./ Nem tudok annyit olvasni, amennyit jó lenne, meg amennyit szeretnék, nem járok annyit színházba, mint amennyit régen jártam, tehát a műveltségnek ez a klasszikus része nincs azon a szinten, ahogy ezt gyerekkoromban elképzeltem. A közéleti tájékozottság az igaz, de ez a főiskola óta betegség. Ott a tévézésnek főként az információs hír részével voltunk mi beoltva Rangos Kati által. Horváth Ádám volt az, aki a televíziózás másik oldalát is tanította. Vitray Tamás hatása is máig érvényes az életemben. Szeptemberben elkezdődött a tanév, novemberben már mindannyian bunkónak éreztük magunkat. Minden óra műveltségi teszttel kezdődött. És amikor kiderült, hogy mennyi mindent nem tudunk, iszonyú erővel kezdtük bepótolni a hiányosságokat. A tanár úr azt mondta: egy tévésnek tájékozottnak kell lennie. Biztos te is hallottad tőle, tévés az, aki mindenhez ért egy kicsit, de semmihez nem ért igazán. Azóta én is iratok tesztet a tanítványaimmal. A politika meg a közélet már középiskolás koromban is foglalkoztatott, ráadásul félév Napkelte felelős szerkesztés, két év Objektív után az emberbe egy életre beleoltódik ez a fajta érdeklődés.- Híréhséged van?- Igen. Felkelés után 3-4 weboldallal kezdek, aztán néhány újsággal folytatom, igaz már digitális formában Sokat utazom, de az Ipademről mindent elérek.Úgy látom, kiegyensúlyozott, jól érzi magát a bőrében. Pedig volt idő, amikor egészen más jövőt képzelt el magának. Csalódottságában lett tévés.- Miért jelentkeztél tévés szakra a főiskolán? Mit képzeltél magadról, a jövődről?- Kiábrándító lesz, azért, mert nem vettek fel színész szakra. Háromszor jelentkeztem. Sok főiskolás barátom volt, irigyeltem őket. Nekem a Színművészeti Főiskola vágyott, ám megközelíthetetlen intézménynek tűnt. Diák színjátszó voltam, mégsem mertem érettségi után azonnal jelentkezni. Elmentem a jogi egyetemre. Az első év után, összeszedtem a bátorságom, és jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára. A második rostán rúgtak ki, aztán a második év végén az első rostán, és a harmadik évben, amikor már az éppen újjáalakult Egyetemi Színpadon játszottam, megláttam egy hirdetményt, miszerint televíziós szerkesztő-műsorvezető szak indul a főiskolán. Gondoltam, én is megpróbálom. Előtte annak rendje módja szerint természetesen a színész szakról ismét kirúgtak, ide meg felvettek.- Csak beküzdötted magad az áhított intézménybe. Milyen szerepben láttad volna magad, ha színész leszel? Rómeó vagy Mercutio?- Mercutio. A gimnáziumban a Liliomfiban sem a címszereplő, hanem ifjú Schwartz voltam, amit a filmen Garas Dezső játszott. Zenés darabokban is elképzeltem magam. A gimnáziumban írtam egy musicalt, ami más musicalekből állt.- Tehát nem hősszerelmes akartál lenni?- Nem, nem feltétlenül. Színész akartam lenni. Szerencsére a kudarc nem vette el a kedvem a színháztól. Továbbra is imádtam a színházat, a színészetet, és amikor felvettek tévés szakra, úgy éreztem, ezzel én megcsalom az életem szerelmét, a színházat, mert azt csak teljes lélekkel lehet csinálni. Tudtam, ha úgy döntök, hogy tévézek, akkor nincs színház. Csak a nézőtérről. A tévés szak mellett elvégzi a jogi egyetemet, pedig soha nem akart jogász lenni. Azt mondja, ha mégis úgy alakul az élete, akkor sem lett volna boldogtalan. Ma akár ügyvéd is lehetne. Istenem, de jó természet ! Irigylem érte. - A tárgyalóterem is színház. Az ügyvéd meg az egyik szerepjátékos benne.- Ügyész azért nem akartam volna lenni, mert fiatalkoromtól kezdve mindig volt bennem egyfajta ódzkodás attól, hogy bármiféle állami állásban legyek.Mi történt a főiskolán, ami már akkor egyetem volt, de mindenki "a főiskolának" hívta? Miért érvényesek Vitray Tamás mondatai ma is? - Beültél az első órára Vitray Tamáshoz, és azt gondoltad, ok színész nem leszek, de akkor mi? - Műsorvezető. Mindenképpen műsort szerettem volna vezetni. Sőt, én voltam az osztályban, aki folyamatosan rosszallóan károgott, amikor valaki elmondta, hogy ő nem szeretne képernyőn szerepelni. - Mi az, amit megtanultál a főiskolán?- Elképesztően sok szakmai trükköt és voltaképpen mindent, amit a televíziózásból meg lehet tanítani. - Nem éreztétek, hogy a nálatok jóval idősebb tanárok tudása idejétmúlt?- Nem. Egy idő után azt éreztem, hogy vannak a szakmának olyan, folyamatosan változó módszerei, amelyeket nem tőlük fogunk megtanulni, de nem is az volt a cél. Amit tőlük kaptunk az egyfajta világszemlélet, gondolkodásmód, ízlés. Vitray mondatai, amire te is, meg minden tanítvány ugyanúgy emlékszik, éppen olyan érvényesek ma is, mint harminc éve voltak. A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. October. 19. 13:30

Hajós András: akkor szállok át a gályát húzni, amikor én akarom

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon EszterEgyszer csak feltűnt a képernyőn, és úgy éreztük, régi ismerősünk. Még akkor is, ha mindennel és mindenkivel tisztes távolságot tart. Magát is képes kívülről látni. Mintha kicsit idézőjelben lenne minden. Még az idézőjel is. Kivéve, ha gyereket mentorál és zsűriz. Akkor sem gügyög, nem halmozza a dicsérő jelzőket. Csak a szeme csillog másként, mint ahogy megszoktuk. Hiteles, szuverén ember. Milliókról is hajlandó lemondani, ha úgy érzi, veszélyben a függetlensége. Nem hagyja magát sehova besorolni. S ha ezt mások teszik, azonnal kibújik a skatulyából. Ha valami bántja az igazságérzetét, kimondja. Még akkor is, ha ezzel kiborítja a hozzá hasonló világnézetűeket. Vállalja magát, a tévedéseivel együtt. Van valami szürreális keserűség a humorában, akár az életünkben. Amikor megérezte, hogy el kezdett celebesedni, dobbantott. Azt mondja, sokba került, de megérte. Szegvári Katalin: Az érdekelne, hogy mielőtt képernyős lett volna, mit nézett a kereskedelmi tévékben? Egyáltalán mit gondolt róluk?Hajós András: Nem vettem észre, hogy kereskedelmi tévé van, ahogy szerintem nagyon sokan így voltak vele. Mindig abból próbálok kiindulni, miközben nyilván nem árulok el titkot, aki engem ismer az tudja, hogy nekem is vannak vívódásaim, hogy a tévé végeredményben egy berendezés, egy eszköz, ami benn van az emberek otthonában, amibe bele lehet beszélni. Nem más, mint a telefon, a rádió, csak kép is van hozzá. Az a kommunikációs csatorna, ahol én emberekhez beszélhetek végeredményben mindegy, hogy mivel van felcímkézve. Egy ilyen csatornán keresztül sohasem tilos értelmes dolgot mondani. Tehát mindig a "rajtam is múlik" oldalról nézem a médiumot. Hegyi Gyuri barátom mondta egyszer, amikor már nagyon sokat vívódtam, mert rémes műsor volt azon a csatornán, ahol én is szerepeltem, hogy menjél be oda légy szíves, és ha te jó vagy és tehetséges vagy, akkor az adott műsor adott 12 perce, vagy 32 perce olyan lesz, amilyenné te akarod tenni. Ezt a feladatot adta nekem, és ez nagyon elgondolkodtatott. Való igaz, ha nem szorítanak pisztolyt az ember homlokához, márpedig nem teszik, inkább borítékkal, fizetéssel kecsegtetnek, akkor sok minden múlik rajta. Mindig ezen a határmezsgyén próbáltam mozogni. Gyerekként családtól függően tájékoztatták az embert a szülei, hogy a tévézésen kívül van még olvasás, meg színházba járás. A tévét fantasztikus izgalmas dolognak tartottam. Abból tájékozódtunk a világról, és nekem nem tűnt fel, hogy a kereskedelmi tévé valami más dolog lenne. Csak színesebb lett, gyorsabb lett, izgalmasabb lett, mint az MTV. Ennek én örültem.- Mi az imponáló hűvös kívülállás, amit minden szereplésekor érzékelek?- A szellemi kamaszkorom elmúlásával a megmutatkozás vágya, az ágyéki alapú izgalmi exhibicionizmus kiveszett belőlem. Amikor bennem volt, fényévnyi távolságban voltam a tévés szerepléstől. Pedig a mai modern médiában húszévesen kell befutni. De akkor én egyetemre jártam, dolgoztam...- Rakodómunkás is volt...- És közben borzasztóan idegesített, hogy mindenkit felvesznek az egyetemre, csak engem nem...- Többször jelentkezett a jogi egyetemre. Nagyon akart jogász lenni?- Dehogy akartam! Valami Olga néni egyszer egy vendégségben azt mondta, hogy de nagy dumás ez a gyerek, menjen a jogra! Erre úgy ráharaptam, mert ezzel be tudtam tömni a felnőttek száját, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és mindenki békén hagyott. Azt mégsem mondhattam, hogy Jean Gabin leszek vagy Latabár Kálmán. Nem jogi könyveket olvastam, hanem ugráltam, énekeltem, meg kardoztam, meg regényt írtam, meg dalokat fabrikáltam. Szóval amióta az eszemet tudom, mindenegyes önfeledt pillanatom arrafelé tolt, amivé most lettem.- Az agykutató papa és az ugyancsak tudományos kutató édesanya mit szóltak a fiúk ambícióihoz?- Én nagyon szeretetteljes és fegyelmezett légkörben nőttem fel. Olykor megdöbbenek, amikor a gyerekeim nemet mondanak nekem, de ez hagyján, mert az is előfordul, hogy rám csapják az ajtót és kioktatnak. Ehhez képest én huszonegynéhány évesen, erős orcapírral mertem kinyögni az első ellenkezésemet az anyámnak, holott nem lánccal vert, ha el akart érni valamit. Mégis fegyelmet tudott teremteni a családban. Ma is nagy a tekintélyük előttem. Apám 78 éves, anyám pedig 74. Hál'Istennek jól vannak. Anyám fákat tép ki a kertjében és sziklákat hegyez, az ő neurózisa mozgásalapú, apám inkább csak ül, de nagyon okosan ül. Ilyen szempontból végtelen szerencsés vagyok. Ugyanakkor nagyon nehéz is a helyzetem, mert egy legyőzhetetlen apám van, aki a mai napig mindenben jobb nálam. Jobban zongorázik, jobban beszél angolul, még németül is tud, és műveltebb is nálam. Mindennel kapcsolatban őt kérdezem meg. Ahogy gyerekkoromban is, ha a Rejtő Jenő könyvből fölnéztem, és azt kérdeztem, hol van Timbuktu. Sosem éreztette velem, hogy több mint én. Csodagyerekként nevelték kompenzáló, polgárosodni vágyó, a háború borzalmait átélő zsidó szülei, de ő gyűlölte ezt, pedig szerintem az volt.Az első generációs értelmiségi apa legfontosabb tanítása az volt, hogy a hibát először mi fedezzük fel magunkban. Ez versenyelőnyt jelent. Talán innen is eredeztethető, hogy Hajós nem csak a világot, a környezetét, hanem magát is képes kívülről látni. Okos enged, szamár szenved. Vagy mégsem?- Adva volt egy nagyon intelligens, értelmes környezet, amiben felnőttem. Nálunk nem volt veszekedés és indulat. Tárgyilagosság volt és önreflexió. Ennek minden előnyét és átkát viselem a mai napig. Arra tanítottak, hogy az okos enged, a szamár szenved. Ehhez képest most mindannyian egy olyan világban élünk, amiben az okos veszít és a szamár győz. Mert a szamár nagyobb. Igen ám, de ez kizárólag akkor igaz, ha az okos mondjuk egy egér, de ha az okos egy oroszlán, ami nagyobb a szamárnál, akkor az okos győz. Engem ez hajtott mindig a sikeresség felé. A sikertől való elbújás, azaz inkább ne látszunk, csak szerényen, nekünk nem kell mutatni magunkat, az óvatoskodás mind azon alapult, hogy ha felfigyelnek ránk, akkor bajunk lesz. Tipikus zsidó attitűd, ami a mi családunkban érthetően benne volt. De bennem már nincs, mert a nyolcvanas években, a demokratikus ellenzéket leszámítva, a többség nem élt félelemben. A létbiztonság csábító dolog volt. Ma már tudjuk, hogy milyen árat fizettünk érte. De volt a kádár korszaknak más előnye is. Például csak felnőttként tudtam meg, hogy Sanyi nevű osztálytársam cigány. Emlékszem, hogy ő egy barna bőrű, feketehajú fiú volt, és kit érdekelt, hogy mi a származása, ahogy azt sem tudtuk, hogy a Gyuri anyja házmester, mint ahogy azt sem, hogy kinek professzor az apja. Ültünk a kis egyenköpenyünkben, elhallgattunk, ha ránk szóltak, tudomásul vettük, hogy banánt nem lehet uzsonnára vinni, mert vannak, akiknek nem telik rá. Ezek ellen persze lázadoztunk. Nem korszakot kívánok elemezni, de én abban nőttem fel, hogy a világ egy békés, jó és szerető hely, és az nagyon nem mindegy, hogy az ember így indul el az útjára, vagy úgy, hogy egy pincében retteg a bombázástól, vagy a koncentrációs táborba hurcolják.A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. October. 10. 13:10

Hadas Kriszta: kamerát kell adni a kezembe, akkor vagyok szabad

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári KatalinFotó: Gordon EszterVolt egy idő, amikor családjának nő tagjai azt hangoztatták, hogy kukás lesz belőle. Későn érő típus. Sokáig kereste a helyét. Aztán megtalálta. Nagyon megtalálta. Amit kiad a kezéből, az szinte tökéletes. Addig gyötri magát, amíg úgy nem érzi, hogy az utolsó cseppnyi tudást, energiát is kipréselte magából. Úgy dolgozik, mintha minden snittől az élete függene. Igazi profi, amatőr lelkesedéssel. 1000 fokon ég, nem ismer lehetetlent. Aki azt hinné, hogy igazi munkakutya, annak igaza van. Ugyanakkor mer nagyot váltani. Egy napon, otthagy csapot-papot, hogy a nagy lánya mellé szüljön egy újabb gyereket. Imád öltözködni, bár sosem elégedett a külsejével. Pedig lehetne. Egyszerre hiú nő és kőkemény szerkesztő. Szocio riportjait tanítani lehetett, amíg voltak, amíg lehettek. Éjjel és nappal között nincs nála különbség. Igazi harcos, ahogy kollégája, Tvrtko mondja. Határozott véleménye van a világról. Kimondja, amit más nem mer kimondani. A könyv szerzője fájdalommal veszi tudomásul, amit Kriszta a szakmai elődökről mond, de sajnos el kell ismernie, hogy sok mindenben igaza van. Igen, mi hagytuk, mi is hagytuk hogy így legyen.Szegvári Katalin: Milyennek látod magad? Hadas Kriszta: Aki felületesen ismer, azt mondja rólam, hogy egy nagypofájú, göndör hajú, ronda nő vagyok, teli önbizalommal. Ehhez képest pedig egy szakmailag betegesen szorongó alkat vagyok. Nem is tagadom, voltam pszichológusnál, hogy kisegítsen ebből az állapotból. Negyvennégy évesen sem tudok semmit rutinból csinálni. Mindenbe beledöglök, rosszul alszom, rémálmaim vannak, állandóan attól félek, hogy amit csinálok, nem lesz elég jó, hogy csak közepes lesz. Mindent túlforgatok, túlírok. Ennek nyilván családi gyökere is van. Egy szem gyerek vagyok, aki egész életében genetikai defektnek érezte magát szuper intelligens, művelt felmenői mellett. Tulajdonképpen ezt a szakmát is mintha kicsit amiatt is választottam volna, hogy nekik bizonyítsak. Emlékszem, gyerekkoromban nálunk a szent pillanat a szombat délután négy óra volt, amikor nagypapám leült a rádió mellé, és megszólalt a 168 óra gongja, majd beköszönt Mester Ákos. Elhatároztam, hogy egyszer a gong után az én nevemet is be fogják mondani, és ezt a nagyapám hallja majd. Ugyan eljött a pillanat, amikor elhangzott a nevem a műsorban, de addigra a nagypapám már nem élt. Amúgy ő volt az egyetlen, aki bízott bennem, ugyanis a család női tagjai meg voltak győződve, hogy kukás leszek, elkallódok. Azóta is hisztérikusan próbálok mindig megfelelni. Talán emiatt vagyok még a szakmában, mert a bizonytalanság, a tipródás a legjobb munkáltató erő. Meg persze, mit tagadjam, a szerencse is sokszor mellém állt. Kriszta és kortársai már a kezdéskor jó időben voltak jó helyeken.- A mi generációnk azért baromi mázlista, mert '97-ben, amikor elkezdődött a kereskedelmi televíziózás, már nem voltunk teljesen pályakezdők. Én '92-ben kezdtem el a Magyar Rádióban dolgozni, majd Bánónál az MTV-ben folytattam. Amikor elindult a TV2 és az RTL, őrületes szükség volt fiatalokra. Így lettünk mi az első generációs kereskedelmi tévések. Krecz Tibor hírigazgató hívott az RTL-be. A Híradóban kezdtem, aztán sorra jöttek az új lehetőségek. Jókor voltunk jó helyen fiatalok. Szerencsére a híradózás nem sokáig tartott. Nekem a politika idegen terep. Már korábban is azt érzékeltem, hogy ebben az országban akkor lehet igazi információhoz jutni, ha az újságíró valakinek az íróasztala alatt csücsül, és állandóan a nyomában liheg. Én ebben nem voltam ügyes. Nem tudtam elsőként megszerezni a fontos információkat. Egyik oldalra sem voltam bekötve. Persze azért vannak független és remek politikai témákban oknyomozó újságírók. De engem az elejétől fogva a szocio történetek, a témák dokumentarista megközelítése érdekelt. Ha az volt a feladatom a híradóban, hogy ki kell szaladni a tőzsdére, akkor remegő térddel indultam el, és előtte egy napig próbáltam felkészülni a témára. Mégis azt mondom, nem volt hiábavaló a híradózás. Fegyelmezett munkára tanított. Kemény társaság jött össze a szerkesztőségben. 11 előtt nem lehetett lemenni reggelizni a büfébe. Később ezt főnökként, ha nem is ilyen szigorúan, de én is bevezettem, ugyanis aki tizenegy után kezd el telefonálgatni, intézni a kis anyagát, az már lekésett mindenről, az béna. Amúgy meg szabadok voltunk, tenyérbe mászóan fiatalok, nagyképűek, nagypofájúak, kivagyiak, öntudatosak. Naponta megéltük, hogy mi vagyunk a világ, mi vagyunk az új nemzedék.- Mi tudjuk a legjobban a szakmát.- Azt én sosem gondoltam, én akkor is rettenetesen szorongó voltam, és nagyon felnéztem, felnézek most is a mestereimre. Most, 44 évesen is tudom, hogy bár sok tapasztalatom van, megtanultam, amit meglehet, de most is képes vagyok halálra izgulni magam. De azért nem állítom, hogy sosem volt nagy arcom. - Én úgy emlékszem, hogy amikor ti a Magyar Televízióban, illetve a Magyar Rádióban kezdtetek, nem volt nagy arcotok. Vagy ügyesen lepleztétek. - Sokat számított, hogy a mestereink Rangos Kati, aki ma is a példaképem, meg Mester Ákos és még sokan mások sok muníciót adtak nekünk, őket nagyon tiszteltük. Kertévé ide, kertévé oda, szerintem egyikünk sem tudott volna később jót csinálni, ha mondjuk nem a 168 órából, az Egyenlegből, az Objektívből, a Kossuth Rádió Krónikájából jön.- Nem éreztétek avittnak, öregnek őket?- Nem. Én a mai napig nem. Nyilván technikailag ma mások a követelmények, más egy riport ritmusa, nagyon mások a nézői igények is, de a kérdezéstechnika, a világlátás, a rádiós Pagoda légköre ma is meghatározza a szakmai életemet. Ott nagyon nagy királyok voltak ám! Az ember fülét, farkát behúzva, a fal mellett járkált, és attól is meghatódott, ha közülük valaki megszólította. Összeakadt a lábam, ha akár Havas Henrik jött velem szembe, aki következetesen Alízkának, hívott, ha Forró Evelyn leküldött a büfébe kávéért vagy ha Rangos Kati kritizálta a munkámat. Repestem, ha Nej György megdicsért. Ha bunkó voltál, mert nem olvastál könyveket, szóba sem álltak veled. Mondjuk egy Szénási Sándor úgy nézett át rajtad, mint egy ablaküvegen, ha azt látta rajtad, hogy a bulvárlapok címlapjánál nem jutottál tovább. Nekik, meg amit Bánótól kaptunk, nagyon sok mindent köszönhetünk. Kortársaim, kollégák, eddig tartott a magasztalásunk. De ne dőljünk még elégedetten hátra! Ami most következik fájni fog, bármilyen megértően és szelíden is mondja Kriszta. - Korán érzékelhetted, hogy a rendszerváltás után a politika keményen betört a médiába. Emlékszel arra a politikusi kinyilatkoztatásra, miszerint a szakértelem olcsó bolsevista trükk? - Lehet, hogy igazságtalannak tartasz, de elmondom, hogy a ti generációtok nagyon, a mienk is, de kevésbé, felelős a mai helyzet kialakulásáért.'92-ben, amikor rádiózni kezdtem, iszonyatosan imponált, hogy a nagyok bevettek a csapatba, odaülhettem az asztalukhoz a rádió kis éttermében, és együtt ebédelhettem Bölcs Istvánnal meg Rangossal, Szentével, Nej Gyurival, Györffy Miklóssal. Kiválasztottnak éreztem magam, és nagy büszkeséggel töltött el, hogy befogadtak. Ma azt gondolom, hogy ott valami el lett tolva. Csúnyán. Mi meg hagytuk. Nem szóltunk bele a nagyok dolgába. Pedig megtehettük volna. Más kérdés, hogy ki hallgatott volna ránk, és hogy közülünk ki látta át pontosan a helyzetet. Én nem láttam át. Csak ma tudom megfogalmazni, hogy a rendszerváltás után az akkor regnáló, befolyással, szellemi tőkével bíró generáció ahelyett, hogy megteremtette volna az igazi közszolgálati médiát, ami az információ és a függetlenség hatalmával bír, szekértáborokat épített. Egymásra lődöztek a különböző lövészárkokból. Petíció, petíciót követett. Mi, kicsik pedig csak kapkodtuk a fejünket. Ki jobbra, ki balra helyezkedett, ki ezzel, ki azzal a párttal barátkozott. Pedig, ha összefognak, nagy erőt képviselhettek volna. Mester Ákos, Kondor Kati együtt? Igen! Ha egymás megvetését félre teszik, és úgy döntenek, hogy megteremtik azt a médiahatalmat, amit nem lehet össze-vissza cibálni, befolyásolni, táborokra cincálni, akkor talán most nem ez lenne. De ez nem történt meg, ezért mindenki belecsontosodott a helyzetébe. És most már késő. - Ahogy én szoktam mondani, négy évenként a szakma egyik fele leváltotta a másik felét.- Igen, ez a ti felelősségetek. Ha akkor összefog ez a generáció és azt mondja, hogy márpedig mi megteremtjük ebben az országban először a független közszolgálati médiát, nem itt tartanánk. De a politika adta csatározások és a pozícióvadászat feldarálta ezt a lehetőséget. Szóval ez el lett baltázva. Ezt a mai állami televízió ékesen bizonyítja. Részrehajló volt mind a két fél, hitük szerint egyik sem igazán volt független azért, mert ti is abból nőttetek ki, hogy oda kell állni valami mellé. Márpedig én azt gondolom, hogy egy újságírónak maximum a kérdéseit kell megfogalmaznia. Én ezt mindig így is tettem, ezért aztán nem is lett belőlem politikai újságíró. Sosem jártam el vacsorázni senkivel, akkor sem amikor a TV2-ben az aktuális műsorok főszerkesztője voltam, mert egyszerűen azt éreztem, hogy egy politikussal privátim nincs miről beszélgetnem. Lehet, hogy amatőr voltam, de nem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel. - Nem szívesen hallom, amit mondasz, de ha így látod, akkor el kell fogadnom. Válthatunk témát? A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

2016. October. 02. 10:30