A Fekete Lovag mindig győz (Orbán)
Tekintsünk most el Orbán Viktor ostoba bon mot-jaitól, aktuálisan például az utcai harcos önmeghatározásától, amelyben még innováció sincs, hiszen két évvel ezelőtt is ezt hirdette magáról. Sokkal inkább érdekes, hogy forradalmárnak gondolja magát, aminek most, demokratikus körülmények között, semmi értelme nincs. Kétségtelen, hogy folyamatosan a harctéren képzeli magát, egyfolytában fegyverrel a kezében kerülgeti az ellenforradalmárokat, vagy kiket, megállás nélkül lövöldöz, mikor kire. Haza, vagy külföldi ellenségre, egyre megy. Azért megy egyre, mert ebben a képzeletbeli játékban mindkét ellencsapatot Soros György vezeti; mi lesz vele, ha egyszer tényleg legyőzi. A harc intenzítása, az állandósága mellett változik, most éppen a legsűrűbb időszakot éljük. Csakhogy lassan képtelenség eldönteni, hogy mit is akar, mi a végcél, kiket akar végképp ledönteni, és ha ledöntötte, mi marad neki.
Mostanság két terep áll előtte: a nemzetközi, azaz az Európai Unió, és a hazai, jelesül az ellenzék. Ez utóbbira vannak rég bevált módszerei, az ellenfél Gerébjeinek megtalálása, az árulók felhajtása, vagy az árulásra hajlamosak megfizetése, az egységesnek tűnő csapatok megosztása. E pillanatban nem tudjuk, hogy ez a technika folytatható-e, mindenesetre Volner János, egykori jobbikos, Mi Hazánk-os – tehát megbízhatóan szélsőséges, szélső jobbos politikus a kísérleti alany; nála működik a dolog. KI tudja, milyen ellentételezést kap a választási törvény módosító javaslatáért, avagy milyen számlát nyújtott be neki a Fidesz. Nyilván nem ő az utolsó, akit horgára akaszt a kormánypárt, de ne kombináljunk tovább.
Tekintsünk inkább a másik harctérre, ahol az Európai Unióval találja magát szemben Orbán Viktor. Egyelőre, józan ember számára feldolgozhatatlan az, amit tesz: huszonöt ország érdekeivel megy szembe. Illetve dehogy huszonöttel: mind a huszonhéttel. Nem vehetjük ki ugyanis az egyenletből sem a lengyeleket, sem bennünket, magyarokat, nem hinném, hogy bárkinek el kellene magyarázni, mekkora szüksége van e két társadalomnak is arra a pénzügyi segítségre, amely a járvány utáni helyreállításban nyújtana segítséget. Mégis, Orbán és famulusai egyként szajkózzák a vétó szándékát, vagyis azt a kezükbe adott fegyver használatát, amellyel az EU alapszerződése ajándékozta meg őket. Vajon elegendő indok-e erre az a puszta tény, hogy a tagországok, megelégelve, hogy néhány országban semmibe veszik a jogállami elveket, a pénzhez jutás feltételéül szabnák ezen elvek érvényesülését. Mit kockáztatna Orbán, ha nem akadékoskodna, hanem simán megszavazná a többiekkel együtt a biztosabb jövőt biztosító szabályokat.
Tényleg, mit kockáztatna? És, amit kockáztat, az arányban áll-e az országra leselkedő veszélyek, a válság elhárításával. Fenyegeti-e olyan veszély a magyar miniszterelnököt, hogy visszamenőleg is megvizsgálják a közösségtől érkezett pénzek eddigi elosztását, vagy a rezsim leglényegét, amelyben minden fontos kontrollszervezet fideszes vezetése elveszítheti egyeduralmát, és az unió arra kötelezné Magyarországot, hogy változtasson ezen a rendszeren.
Bizony fenyegeti. Ha ugyanis megtörténik az új regula beépítése az unió működésébe, bizonnyal át kell értelmezni az Orbán-féle nemzeti önállóság fogalmát. Ő tudniillik úgy képzeli – mit képzeli, úgy építette fel – ezt, hogy bárhova nyúl, fideszes kezet talál. Nem fog szembemenni vele az Alkotmánybíróság, nem fog akadékoskodni a Médiahatóság, a NAV, az Állami Számvevőszék, a Parlament és mindahány ellenőrzésre hivatott szervezet. Vagyis, bizony, nagyon sok rizikót vállalna Orbán, ha belemenne ebbe a módosításba. Igen, de ez az ő egyéni kockázata, amely történetesen ellentétes az ország érdekeivel. Ám mit tegyünk, ha éppen ő a miniszterelnök, ő képes magával rángatni a belőle élő politikai elitet, amely politikai elit, ha fordulna a kocka, bizonyára azzal mentegetné magát, hogy parancsra tette.
Pénteken reggel mindenesetre még nem tartunk itt. Sőt: csütörtökön Orbán és a lengyel miniszterelnök megerősítette a közös vétót. Orbán arra is ígértet tett, hogy kitart lengyel kollégája mellett. Azaz: nem lehet megosztani, leválasztani egymásról őket. Polski wegry dwa bratanki. Pedig szerdán a német külügyminiszter még arról beszélt egy fórumon, hogy küszöbön a megállapodás, néhány nap és elhárulnak az akadályok. Talán erre válaszul közölte a „két jóbarát”, hogy hohó, nincs az így, van itt még egy sor dolog, amit – így Orbán – nem engedhetek meg a magyar néppel szemben. És a mi miniszterelnökünk gyorsan be is dobta az adu ászt: újra meglebegtette, hogy nem fogják megszavazni az uniós költségvetést. Vagyis: az a bizonyos pisztoly, a vétó, ott van a kezében, forgatja igazi utcai harcosként, maga mellé emelve lengyel társát.
Vajh blöfföl csak Orbán, netán tud valami olyan megoldásról, amely elegendő okot ad arra, hogy győztesnek hirdesse ki magát, vagy tényleg azért vett fel drága piaci hitelt, hogy lehetetlen helyzetbe hozza huszonöt ország vezetését? Egyáltalán: létezhet-e még itt win-win parti, vagy amikor már nem lesz se kezünk, se lábunk (vigyázat: Gyalog galopp; „A fekete lovag mindig győz”), akkor akar Orbán döntetlenben kiegyezni? Arra ugyanis gondolni sem merek, hogy ő képes vesztesen elhagyni a harcmezőt.
